Mekong Delta, Holy Moses

Az alábbi két együttest „illik” ismerni, akár még szeretni is, hiszen a 80-as évek második felében meghatározó alakulatai voltak az európai progresszív thrash, illetve a speed/thrash irányzatnak. Mindkét csapat jelenleg is aktív, ám fénykorukat az említett időszakban élték. Ralf Hubertéknek az első négy nagylemezét, Sabina Classenéknek a harmadik és negyedik albumát tettem magamévá, ám a hallottak egyik esetben sem ösztönöztek arra, hogy a 90-es években is nyomon kövessem a két banda pályafutását. A Mekong Delta túl agyas, túl művészi volt számomra; ahogy ma, úgy akkoriban is a direktebb, azonnal ható zenéket szerettem, ráadásul volt valami hidegség-ridegség is a csapat muzsikájában, ami miatt nem tudtam közel kerülni hozzájuk. A Holy Mosest, konkrétan Sabina hangját pedig túl durvának találtam; nálam az idő tájt – a szűk kínálatból – Doro Pesch és Wendy O. Williams volt az etalon. „Egy nő énekeljen, és ne hörögjön” – tartottam azokban az években –, arra ott vannak a férfiak!” 🙂 Na, de lássuk az általam „ezer éve” nem hallott anyagokat!

Mekong Delta: The Music of Erich Zann (1988)

Ezt a két Mekong Delta-albumot ugyanannak a kazettának a két oldalára vettem fel, és úgy emlékszem, már akkor is csak nagyon ritkán pörgettem, aminek – mai füllel hallgatva – több oka lehetett. Az egyik a hangzás. Még leginkább a gitársound van rendben, a dob viszont kifejezetten tompán, vékonyan szól. Hallani, hogy Jörg Michael (aka Gordon Perkins) zseniálisakat üt, ám ez így sajnos nem igazán élvezhető. Ahogy Ralf Hubert (művésznevén Björn Eklund) basszushangjai is jórészt elvesznek az éterben.

A másik problémám az énekhanggal van. Wolfgang Borgmann (Keil) időnként kifejezetten Peavy-sen (Rage) szólal meg, Wagner úrral ellentétben azonban ez a hangmagasság tőle nagyon nem jön be. Egy szimpatikusabb orgánummal nálam maga a zene is jobban ütne. Az ő előadásában még a The Final Deluge főtémája és az Epilogue a legszimpatikusabb számomra, plusz a True Lies refrénje is bejön.

A harmadik dolog, hogy az ezen az albumon hallott muzsika számomra csak minimális mértékben ad kapaszkodókat. Huberték nemigen kínálnak olyan témákat, amelyeket együtt lehet énekelni a frontemberrel. Folyamatosan tartunk valahová, de sosem érkezünk meg. A szerzemények számos egymástól eltérő alakú és méretű szilánkból állnak össze, ami persze ebben a műfajban teljesen természetes. A dalok zaklatott lelkiállapotot tükröznek, és ilyen hangulatba is lehet kerülni tőlük.

A hangszeres részek természetesen vérprofik, és nálam is leginkább ezeknél leng ki az élménymérő mutatója. Amik most, többszöri újrahallgatás után a leginkább megmaradtak bennem, az az instrumentális Interludium (Begging for Mercy) futamai, egyébként pedig villanások vannak (nem egy és nem kettő), amire elégedetten tudok bólintani. Ami még a lemez javára írandó, hogy nem nyújtják el a végtelenségig: a tíz nóta bő 37 perc alatt fut le. Ilyen szempontból tehát befogadható az anyag, összességében viszont Erich Zann muzsikája nagyon nem az én zeném.

Mekong Delta: The Principle of Doubt (1989)

Érdekes, hogy csupán egy év van a két album között, mégis úgy tűnik, Huberték szintet ugrottak a kettő között. A The Principle… jobban, erőteljesen, dinamikusabban szól, és Keil hangja is markánsabb, férfiasabb, metalosabb – elviselhetőbb, élvezetesebb, mint az előző korongon. Frank Fricke maradt, a másik Living Death-gitáros, Reiner Kelch viszont a két lemez között távozott, és a 89-es albumon már Uwe Baltrusch játszik. A The Principle… számomra hosszabbnak tűnik, mint az …Erich Zann, és valóban az, ám csupán két és fél perc a különbség.

Ezen a lemezen még kevesebb kapaszkodót, olyan énektémát vagy zenei megoldást találok, amit utólag fel tudnék emlegetni. A Mekong Delta harmadik albuma nemcsak profibb, hanem egységesebb alkotás is, mint elődje. Az együttestől sosem állt távol a komolyzene (Egy kiállítás képei, Éj a kopár hegyen), itt is kapunk egy csaknem teljes egészében nagyzenekarra hangszerelt tételt (Twilight Zone).

A jövőben sem ezek lesznek azok a MD-lemezek, amiket sűrűn fogok hallgatni; az 1987-es debüt, a negyedikként megjelent Dances of Death (And Other Walking Shadows), valamint a tavalyi Tales of a Future Past is jóval közelebb áll hozzám.

Holy Moses: The New Machine of Liechtenstein (1989)

Jellegzetes gitárdallammal és jó váltásokkal kezdődik a Near Dark, és az ezt követő Defcon II is ígéretes. Sabina hangja sem embertelen, meglepően közel áll a fentebb említett Wendy O. Williams orgánumához. Az első hallgatásnál azonban nagyjából innentől meg is fakult a muzsika, nem kötött le, simán átment nálam háttérzenébe. Másodikra aztán már olyan nóták is kitűntek, mint a Strange Deception vagy az SSP (Secret Service Project). Amikor éppen nem száguld, a Holy Moses zenéjét a Voivod és a Living Death muzsikája közé tudnám belőni, viszont Toto Bergmann annak idején több emlékezetes énektémával örvendeztetett meg bennünket, Piggyék pedig a hangszeres témák terén alkottak maradandóbbat. Persze itt is vannak remek megoldások, gondolok itt például a Defcon II belassulására, amelyben klasszikus gitár-basszus duettet hallunk vagy az SSP dobjátékára, ritmusaira.

Ezen az albumon keresztül ismerkedtem meg Sabináék muzsikájával, és bár a zene nem vált a kedvencemmé, vitt a lendület, és a csapat ezt követő lemezét is felvetettem, mi több, talán még fizettem is érte a Music Box-ban. Vajon mit reméltem? Hogy gyökeresen más zenét fogok hallani? Nyilván nem így történt.

Holy Moses: World Chaos (1990)

Az első, ami eszembe jut erről az albumról, az a Too Drunk to Fuck című nóta, ami nem is Holy Moses-szerzemény, hanem Dead Kennedys-feldolgozás. Mint írtam, korábban voltak averzióim Sabina hangjával kapcsolatban, de egyrészt azóta sokkal durvább hörgéseket is hallhattunk hölgyektől, másrészt a háttér, a zene nagyon is rendben van, különösen ezen az albumon. Jól szól az anyag, minden hangszer hozza, amit elvárunk tőle, sőt, a basszus még többet is: élvezetesen az előtérbe van tolva, alapjáraton is jól hallható, plusz Thomas Becker, a vastag húrok ura jó pár „magánszámmal” is magajándékoz bennünket. A csapat dobosa ezen a lemezen is a számos egyéb formációban megfordult Uli Kusch, gitáron pedig az énekesnő volt férje, Andy Classen játszik.

A címadó szám remek nyitónóta, a gyors középtempós Diabolic Plotban meglepő ellágyulásnak lehetünk fültanúi, a Blood Sucker riffelése pedig a State of Euphoria-korszakos Anthrax-et juttatta eszembe. A Guns N’ Moses, amibe kissé eltorzítva a Paradise City alapriffjét is beleszőtték, jó kis fricska az amerikai sztárcsapat felé. A Too Drunk… olyan, mint egy Motörhead nóta. Izgalmasan döngölő riffel, lágy gitárral, „basszuskongással” indul a Jungle of Lies, aztán itt is rálépnek a gázpedálra, hogy a refrénre már-már hiphop-os, szökdelős tempóra váltsanak. Úgyhogy csak óvatosan jelenteném ki, hogy a száguldásé a főszerep, mert azért bőven van itt más is. Bónusznótaként nálam még valahogy idekeveredett a Beastie Boys (You Gotta) Fight For Your Right (To Party!)-jának feldolgozása, amit nem Sabina, hanem „a fiúk” énekelnek, és ami hangulatos lezárása az albumnak.

A World Chaos nem világmegváltó, viszont egy korrekt thrash anyag. Most újrahallgatva kifejezetten szórakoztatónak találtam.

About Coly 1087 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*