Mandator, Savage Grace, Manilla Road

Ez alkalommal olyan anyagok kerülnek terítékre, amelyeket anno vinylen kaptam meg a kiadóktól, majd lejátszó híján sokáig nem hallgattam. A gyűjteményembe az évek során nem ezek, hanem előadóik más albumai kerültek be, így most nosztalgiázás címén régi adósságomat törlesztem velük.

Mandator: Perfect Progeny (1989)

A Rattle Inc. történetének első felvonásában több külföldi lemezcéggel is szórványos kapcsolatban álltunk. Ezek egyike volt az azóta már megszűnt Disaster Records, akiknek istállójába többek között olyan bandák tartoztak, mint az Angel Dust, az Exumer vagy a Mandator. Érdekes, hogy együttműködésünk rövid időszakában csak az utóbbi csapat két albumát küldték el nekem.

Így aztán, mivel később sem kívántam tovább bővíteni Mandator-kollekciómat, a hollandok számomra mindig is egy kétlemezes csapat maradtak. Csak most derült ki számomra, hogy tényleg azok: az 1988-as Initial Velocity-n és az egy évvel későbbi Perfect Progeny-n kívül egy EP-jük és egy demójuk volt. Ami valamennyire érthető is, mert bár 1983-ban alakultak, akkor még Mysto Dysto néven működtek, 1987-ben lettek Mandator, amely név alatt igazából 1989-ig voltak aktívak. Akkor feloszlottak, 1993-ban történt egy rövid feltámadás, 2016-ban egy újabb, és ez utóbbi lendületük tavaly fogyott el, akkor húzták le harmadszor is a rolót, könnyen lehet, hogy végleg.

Nemrég, hosszú kihagyás után kíváncsiságból meghallgattam az Initial Velocity-t. Meglepően jó volt, ám mégsem annyira, hogy rögtön a folytatást is elővegyem. Most pedig az is kiderült, hogy bár csak egy év telt el közöttük, jelentős különbségek vannak a két album között. Más az énekhang: a bemutatkozó nagylemezen még Peter Meijering állt a mikrofon mögött, az anyag megjelenését követően azonban távozott, és ezt a feladatot a gitáros Marcel Verdurmen vállalta magára. (Még egy tagcsere történt ekkor: a szintén dobbantó dobost, Claus van den Berget Walter Tjwa váltotta.) A csapat létszáma ezzel négy főre fogyatkozott, érdekes módon mégis a Perfect Progeny tűnik keményebbnek…

…ami az alkotói szándék mellett valószínűleg az őket segítő profi szakembergárdának is köszönhető. A berlini Music Lab stúdióban rögzített anyag hangmérnöke Angelo Plate volt (Ratos de Porão, Sodom, Vendetta, Deathrow stb.), a keverést pedig Harris Johns végezte. Kegyetlen, a szívet a legkevésbé sem melengető speed-thrash muzsikát hallunk, ami az utóbbi vonalról az Exodus és a Testament zenéjével hozható közös nevezőre. Az Initial Velocity ének tekintetében volt változatosabb, dallamosabb, ez az anyag zeneileg az.

A Stick Your Knife-ba remek riffet és egy Accept-es gitárdallamot csempésztek, a Coitus Interruptusban is tetszik a hathúrosokon megszólaló melódia, az A.I.D.S. (An Invisible Disease Strikes) iszonyat jó thrash instrumentálisnak indul, és csak a harmadik percben hangzik fel benne a kissé Chuck Billy-t idéző ének. A dallamok között a Gyászinduló (Chopin: B-moll szonáta) főmotívumával is eljátszadoznak, miközben egy részeg tivornya és kürt hangját halljuk. Hette Bonnema basszusa végig hangsúlyos, ami zeneileg izgalmas pluszt ad a tökéletes leszármazottak muzsikájához.

Egyik Mandator lemez sem rossz anyag, van bennük egyéniség, valamiért mégsem tudták áttörni az üvegplafont. Talán nem volt türelmük hozzá, vagy éppen a sikertelenség vezetett a feloszlásukhoz. Kár értük, két-három ilyen színvonalú lemez még biztos lett volna bennük.

Savage Grace: After the Fall from Grace (1986)

A francia Black Dragon Recordstól anno több lemez érkezett a címemre, mint az összes többi kiadótól együttvéve. Egész jó anyagokat is kaptam, például a Los Angeles-i Savage Grace két nagylemezét. A bemutatkozó Master of Disguise-t már jó pár évvel ezelőtt bevontam a 1985-ös projektbe (hogy mi is ez pontosan, arról itt írtam), a folytatást azonban 30 éve nem hallgattam. Pedig megtehettem volna, hogy ezt is beszerzem, de valahogy nem éreztem rá késztetést – talán mert annak idején nem gyakorolt rám olyan mély hatást.

Holott tudom jól, hogy a SG az akkori power/speed színtér meghatározó alakulata volt, Dávid Laci többször is írt róluk, és mivel az After the Fall… idén kerek jubileumot ül, gondolom, ez alkalomból is meg fog emlékezni róluk, éppen ezért nem akarom elvenni a kenyerét, és csupán a saját benyomásaimat írom le az anyaggal kapcsolatban.

Érdekes párhuzam, hogy a két nagylemez között a Savage Grace-nél is ugyanolyan a személyi változások zajlottak le, mint a (szintén két albumot megalkotó) Mandatornál. Mike Smith énekes távozásával a gitáros Chris Logue lett a csapat énekese, Dan Finch-et pedig Mark Marcum váltotta dobok mögött. Apropó, dobos: a borítón látható, kisportolt testű hóhért a kitűnő ütős kolléga, Gene Hoglan formálta meg.

Arra próbáltam rájönni, miért nem hiányzott nekem az elmúlt 30 évben a Savage Grace. A csapat nyilván remek hangszeresekből állt, akik egyvalamit nem tudtak: – számomra – emlékezetes nótákat írni. Még most is, hogy e cikk apropóján háromszor meghallgattam a lemezt, csak a címadó nóta refrénjét, a frontember „szirénázó” énekét tudom felidézni, és talán a We Came, We Saw, We Conquered címét olvasva jut eszembe a szám főtémája. Ezeken kívül is vannak jó momentumok, riffek és dallamok, fogós refréneknek viszont híján van az anyag. Alapvetően jól szól az album, talán egy kicsit sok a cincogós magas, amivel viszont a legkevésbé vagyok kibékülve, az Logue énekhangja.

Az anyag 36 percébe egy intró és egy intermezzo mellett mindössze hét teljes szám fért bele. Kedvenceim közé – az After the Fall from Grace mellett – a Trial by Fire elején hallható finom, hangulatos basszus-lépegetés és a szám második felében elhelyezett dallamos gitártéma, a Flesh and Blood (különösen a kórus), valamint a Destination Unknown dobkiállása tartozik.

Ilyen intenzitással még soha nem mélyedtem el a Savage Grace világában. Ennek köszönhetően a jövőben valószínűleg gyakrabban forog majd nálam a csapat két lemeze, de a kedvenceim közé így sem sikerült beverekedniük magukat.

Manilla Road: The Courts of Chaos (1990)

Ismét csak a Black Dragon-nek köszönhetően a néhai Mark Shelton csapatától gyűlt össze a legtöbb „bakelitem”. Agnés Desgranges a Crystal Logic-kal kezdődően a csapat valamennyi, akkor elérhető kiadványát elküldte, beleértve a Roadkill koncertlemezt és a zenekar akkor éppen legfrissebb kiadványát, a The Courts of Chaos-t is. Miután megváltam a fizikai formátumoktól, szinte valamennyi albumot digitálisan is beszereztem, ami alól – ki tudja, miért – éppen a koncertalbum és az 1990-es korong (a TCoC) jelentett kivételt, így ezeket egészen biztos, hogy hosszú évtizedek óta nem hallgattam.

Kedvenc lemezem tőlük a ’86-os The Deluge, de a közvetlenül előtte és utána megjelent Open the Gates és Mystification is viszonylag sokat pörgött nálam. Ezeknek van egyfajta retró (ugyanakkor profi) hangzása és hangulata, az Out of the Abyss-szel viszont Sheltonék már ráléptek a modernizáció útjára, anyagaik keményebbek, szigorúbbak lettek.

A Road to Chaos intró ugyan még szintihangokkal csábít a sötétség birodalmába, ám onnantól tényleg érdesebb, kopogósabb a hangzás, kegyetlenül riffel a gitár, Shelton énekhangja szokatlanul monoton, érzelemmentes (Dig Me No Grave). A D.O.A.-ban viszont a jól ismert orgánum csendül fel, és ismét visszalágyul a csapat; a refrénben felcsendülő orgona és a táncos léptű basszus miatt egy pillanatra a 70-es évek elejének Uriah Heep-je jut eszembe róluk. Innentől egy ideig szellősen szólnak a dalok, és a billentyűs hangszer is szinte végig jelen van. A következő gyorsulásra, „keménykedésre” a From Beyond-ig kell várni, és így tovább…

Nem tudom, az elmúlt évtizedekben milyen megfontolásból mellőztem ezt az albumot, de bármi is volt a szempont, nem sokat tévedtem vele: hömpölyögnek a dalok, hozzák a csapattól megszokott színvonalat, ám valahogy nem ragadnak magukkal. Nem nagyon van olyan nóta, amire felkapnám a fejem, amire azt mondanám, hogy kell nekem (talán még leginkább a D.O.A. a kórusa és a The Prophecy a refrénje miatt). Sheltonék korábbi alkotásaival is jól elvagyok, és ha valamit pluszban, akkor a 90-es vagy a kétezres években született, általam eddig nem ismert albumaik közül szerezném be valamelyiket.

A szerző: Coly 1227 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*