Katatonia: Last Fair Deal Gone Down (2001)

Vártam már a lehetőséget. Vártam, hogy írhassak egy olyan zenekar szerintem legjobb lemezéről, akik nálam a képzeletbeli dobogó előkelő legfelső fokán állnak. Nagyon kevés banda van, amelyik melléjük tud kapaszkodni.

Találkozásunk 1999 körülre datálódik, akkor botlottam bele az előző évben megjelenő Discouraged Ones albumukba. Első hallásra szerelem volt. Jellemző rám, hogy ismeretlen előadóknál nem szokott olyan lenni, hogy valami majd lassan beérik. Azonnal beüt vagy soha. Sorlemezeknél már előfordul, hogy várnom kell egy picit, hogy megtetsszen, de ismerkedésnél sosem. Szóval miután jól egymásba habarodtunk (na jó, ők valószínűleg belém nem… 🙂 ), beszereztem eggyel korábbi lemezüket, a méltán kultikus Brave Murder Day-t is. Akkor már bizton éreztem, hogy jó hajóba szálltam, és még hosszasan fogok ringatózni velük a melankólia tengerén. A Last Fair… előtt még megjelent 1999-ben egy Tonight’s Decision, ami szintén remekül sikerült, de véleményem szerint a Discouraged… és a 2001-es album abszolút tökéletességével szemben egy picit alulmarad.

De milyen is a Katatonia zenéje? – merül fel joggal a kérdés. Ha egy szóval szeretném jellemezni, akkor zseniális. Nos, igen, érezhető némi elfogultság a részemről… 🙂 Hömpölygő, magával ragadó death/doom/pszichedelikus rock/metal. Az első két lemezükön hörgéssel, azóta viszont kizárólagosan tiszta énekkel kisérve. Méghozzá nem is akármilyen torokból! Jonas Renske mester teríti be az éneksávokat, egyedi, mind közül azonnal felismerhető, hol fájdalmas, hol dühös tónusaival. Hű társa Anders Nyström gitáros, ők ketten a zenekar állandó együtthatói. Körülöttük többször izzott a felállás, de a jelen lemezen szereplő tagokkal voltak a legerősebbek. A Norrman fivérek, Fredrik és Mattias (akik mostanában az October Tide oszlopos tagjai) gitáron és bőgőn és a nagyon ízesen játszó Daniel Liljekvist dobokon.

Dalaikból árad a keserűség, a kiábrándultság, időnként a dühös tehetetlenség vagy éppen a belefáradó lemondás. Mindez egy svéd banda tollából, ahol egyesek szerint már-már a mennyország kapuja vár… Aki volt már koncertjükön, tudja, hogy az úthenger a kanyarban sincs hozzájuk képest. Nekem élőben legalább tucatszor volt hozzájuk szerencsém, amikor a „koncert” szó még nem egy misztikus utópia volt.

Sajnos azonban azt kell, mondjam, hogy az idő őket is kikezdte. Felnőtté válásuk egy kissé unalmassá tette őket számomra. Modernkori nótáikat hallgatva leginkább az a bizonyos kókadt k…ki jut eszembe róluk. Igen, kedves olvasó, engem is unalmassá tett az öregedés, mégis jobban élvezem a lendületesebb korszakukat. Lehet, hogy nosztalgiából.

A jubileumi albumokon való merengés azért is jó, mert az ember felidézheti azokat a korszakokat, amikor az adott dalok születtek. Bizony, az idő tájt, amikor ez a lemez megfogant, izzott körülöttem a világ. Izgalmas, felszabadító időszaka volt életemnek, úgyhogy jó dolog visszagondolni azokra az érzésekre, amelyeket ezek a dalok váltottak ki. Jó dolog visszagondolni azokra a történésekre, amelyek akkor történtek, amikor ennek a lemeznek a dalai jártak éjjel-nappal a fejemben. Bár azok az idők elmúltak, de ez a lemez itt maradt velünk, és újra meg újra meghallgathatjuk, hogy újra meg újra átéljük a csodát.

A hanyatlás nálam a Dead End Kings című albumukkal, 2012-ben kezdődött. Sokat kínlódtam vele, éreztem, hogy ez már nem ugyanaz, de a végén csak megadtam magam. Viszont a The Fall of Hearts-szal már nem tudtam mit kezdeni. Egyetlen egy nóta van, ami tetszik arról a lemezről, a klipes Shifts, de az is csak vizuálisan megtámogatva. Legutóbbi lemezük is felemás lett, de arról írtam tavaly (itt).

Akkor hát nézzük, mit is tartogat nekünk a szóban forgó műremek! Konkrétan 50 perc extázist! Pont azt, amit a borítón látunk. A megrepedt lélek vergődését egy lepukkant klozetben. Egy olyan világban, ami üres és ahol a percek semmit nem érnek. Máris belecsaptunk a lemezindító nótába, a Dispossession-be. Tökéletes kezdés, amely az album egyik legsodróbb dalát, a Chrome-ot vezeti fel. Beindul a visszafordíthatatlan hanyatlás, melankólia és düh kéjes násztáncának a ritmusa indítja be testünket, engedelmeskedve a mozgás kényszerének. Mire felocsúdunk a révületből, máris indul a következő tétel, a We Must Bury You, amelyben a lemez egyik legjobban sikerült refrénje található. A srácokban valami perverz vágy fogalmazódott meg, hogy olyan mélyre temessenek, hogy senki ne találjon meg. Frappáns. Teljesen szatirikus tétel. Nem mellesleg sok mondanivalója ezen kívül nincs, se zeneileg, se szövegileg. Nincs háromperces. Pont elég. Tökéletes.

A következő tétel viszont az album kétségtelenül legjobb darabja, a Teargas. Sokszor érezzük magunkat úgy, mintha könnygáz lenne a szemünkben. Az erősödő zaj, az élesedő szagok, a pusztuló látás…

Összesen 11 etűd található a korongon, egytől egyig remek alkotások. Kiemelném még a Passing Bird-öt, amelyben az album második legjobb refrénje található és a Sweet Nurse-öt, amelynek befejező taktusai előtt van egy olyan félperces rész, amit akár órákig is hallgatnék. Az album zárása a Don’t Tell a Soul-lal történik meg, ami egy pörgősebb nóta, diszharmonikus felhangokkal, és a dühösebb érzéseket villogtatja. Kicsit alteres hangulatú darab.

Aztán egyszer csak véget ér a zene, és űrt érzünk utána. Nem tudjuk eldönteni, hogy most mi lenne jobb: csak ülni csöndben vagy feltenni egy másik lemezt, esetleg újra meghallgatni ezt? Én a csend mellett döntöttem. Ülök itt csöndben és várom, hogy hasson az anyag, amit ezek a tehetséges srácok, művészek fecskendeztek belém. Csak nézek ki bután a lyukon. Na, ezt nyújtja ez a lemez…

Laq

About Rattle Inc. 292 Articles
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*