A Judas Priest munkásságának jellegzetessége, hogy minden lemezük más és más. Vannak egyértelműen kiemelkedő albumaik, mint az együttes csúcsalkotásának tartott Painkiller, de ide sorolható többek között a Defenders of the Faith, valamint a legutóbbi Firepower is. Emellett elmondható, hogy bő ötven esztendős pályafutásuk során számos megosztó anyagot készítettek, elég csak a Point of Entry-t, a Nostradamust vagy az idén áprilisban éppen 35. jubileumát ünneplő, jelen megemlékezés tárgyát képező Turbo kiadványukat említeni.
Az 1986-os, immár tizedik stúdiólemezükkel még ki nem taposott ösvényre léptek, hiszen mindaddig egy brit zenekarnál elképzelhetetlen volt a gitárszintetizátorok használata, s ha ez még nem volna elég, a produkciót elektromos dobokkal is megfejelték. A Tom Allom vezényelte felvételek nyíltan az amerikai slágerlistákat vették célba, méghozzá eredményesen. A rádióbarát, nyálasabb megszólalás oly’ jól sikerült, hogy úton-útfélen sugározták a kommersz irányba alaposan elmozdult Turbo dalait. A címadó tételhez készített klip pedig valósággal felrobbantotta a világ szabadabbik felén egyre nagyobb népszerűségnek örvendő MTV zenei csatornát! Óriási siker, újabb közönségrétegek csatlakoznak a Priest rajongótáborához, a kiadó is elégedett, a bandatagok népszerűsége az egekben… Mi kellhet még?
Nos, kimondom: sokak szerint a túlzásba vitt glam-es hangzás helyett az igazi Heavy Metal! Az ortodox fanatikusok ugyanis fanyalogva fogadták kedvenc zenekaruk „lefekvését” a zeneiparnak. Nem tudtak mit kezdeni a Turbóval egy ízig-vérig kőkemény Defenders után, ami teljesen érthető. Magam is csak néztem ki értetlenül, döbbenettől bambán a fejemből 35 évvel ezelőtt, amikor a frissen beszerzett LP-t feltettem a Pioneer PL-450-es lemezjátszóm tányérjára, mondván: ez meg mi a sz@r? Hiszen nálam mindaddig a Defenders of the Faith volt a mérce, ha a Judas szóba került, mert ugye jók voltak a hetvenes években kijött anyagaik, ahogy ütött a British Steel és a – szerintem – még annál is jobban sikerült Screaming for Vengeance, viszont a Defenders volt az überfrankó, amelynek egyenes folytatása lehetett volna a Painkiller. Ehelyett jön ez a futurisztikus prüntyögés a hangfalakból…
Szerencsére azonban nem törtem azonnal pálcát felettük, bőven adtam esélyt az albumnak, ami meg is hozta a gyümölcsét. Idővel beért nálam – ahogy sok más, eleinte fintorgó sorstársnál is –, mert azért valljuk meg, vannak rajta remek témák, igényes dalok, helyenként pedig még kimondottan acélosnak is nevezhető szerzemények is. Talán csak kellőképpen érettnek és/vagy nyitottnak kell lenni erre a zenére, hogy megmutassa a maga igazi arcát.
A világ meghódítására hivatott, különleges hangszerelésével azonnal fejbekólintó címadó azonnal megmutatja az MTV-s idők – akkor még új – szelét. Az egykori döbbenet érzését idővel felváltotta nálam a kitörölhetetlen mega-sláger megunhatatlan imádata. Bármikor szívesen hallgatom, akár többször is egymás után. Fokozatosan szigorodik a nóta, a refrénre már azt is mondhatjuk, hogy hamisítatlan fémzene, a gitárszólók kiválóak, hiszen Tipton és Downing mindig is értették a mesterségüket. Ha a szintiszőnyeges hangzást elhagynánk, a dobok pedig hagyományosan szólalnának meg, sosem kételkedtünk volna ebben a lemezben. Ám a „Mi lett volna, ha…?” csak találgatás, a Turbo így, ebben a formájában hódított, ez az összkép már mindörökre a zenetörténelem, azon belül pedig a heavy metal irányzat sokszínű históriájának része.
A tempósabb Locked In szintén méregerős szerzemény, Halford a végére kellőképpen fel is pörgeti magát. A Private Property visszafogottabb menetelése a főtémához érve hatalmas sikerszámmá terebélyesedik. Még az album általam egyik leggyengébb pontjának tartott, kicsit bugyutának tűnő Parental Guidance-nek is megvan a maga varázsa. A kiváló váltott gitárszólók végén elhangzó dallammotívum igen hasonlóan bukkan fel Alice Cooper Poisonjában három évvel később. A Rock You All Around the World gyorsabb és végre keményebb is az előzőeknél, mégis egyfajta amerikai íze van. Egy biztos, nem az a tipikusnak mondható New Wave of British Heavy Metal, amelynek a banda egykor magasra emelte zászlaját.
Az LP megfordítása után roppant hangulatos billentyű-, illetve gitárszinti-világ csendül fel, amelyből az anyag egyik csúcspontja kerekedik ki a monumentális Out in the Cold képében! Csodálatosan felépített mű ez, amely a Judas Priest pályafutása során alkotott dalainak egyik legtökéletesebbike. A Wild Nights, Hot & Crazy Days az örökös pörgés jegyében fogant, a szöveg és a dallam tökéletes egységet alkot, Rob érzelemgazdag előadásmódja pedig nagyon hiteles. Innen egyenesen vezet az út a Hot for Love szexuális túlfűtöttségével lehengerlő mondanivalójához, jól megkomponált muzsikájához. Mekkora gitárszólók, micsoda bridge és refrén! Végül méltóképpen zárja a lemezt a Reckless, Halford mesteri témái kitörölhetetlenül ragadnak bele a fülbe!
Ian Hill basszusgitárja mindvégig meglehetősen visszafogottan szól a lemezen, de egy basszernak nem is kell feltétlenül a rivaldafényben lennie. Számomra mindig is ő volt a zenekar szürke eminenciása, a háttérmunkája viszont még jobb terepet biztosít a legendás Tipton/Downing kettős kibontakozásának. Dave Holland (R.I.P.) dobolása mindenféle cicomáktól mentes, egyszerű témákat üt. Ez talán nem is tűnik fel annyira, amíg a későbbiekben kontrasztba nem kerül játéka egy bizonyos Scott Travis stílusával…
Összességében véve a Priest ezen albumával alaposan kitágította a műfaj addig megingathatatlannak tűnő határait, ezzel inspirálva másokat is a kísérletezgetésre. Három és fél évtized távlatából talán kijelenthető, hogy 1986-os lemezük klasszikussá lett, szerves, büszkén vállalható része a diszkográfiájuknak.
Nekem tetszik ez a lemez, mégha nem is ez a nagy kedvencem. De a Point of Entry, Killing Machine, Rocka Rolla vagy a Demolition lemezeknél sokkal jobban tetszik.
A lemezt utólag teljesen más megítélni mint a saját korában, amikor az egyik oldalon haj metal zenekarok voltak, a másik oldalon pedig akkor érte el egyik csúcspontját a Thrash Metal (Slayer: Reign in Blood, Metallica: Master of Puppets, Megadeth: Peace Sells…, Destruction: Eternal Devastation, Kreator: Pleasure To Kill, stb). a Judas Priest a korábbi lemezeivel nagyon sokat tett a Thrash/Speed Metal kialakulásáért (Exciter 1978, Rapid Fire 1980, Freewheel Burning 1984), és a Screaming meg a Defenders után egy ilyen zenei időszakban a rajongók többsége a keményebb vonal folytatását várta, hogy a Priest majd megmutatja az új generációnak hogyan is kell igazi kemény zenét játszani. Ehelyett a Priest a karrierje egyik leglágyabb és legslágersebb lemezét készítette el. Ez sok rajongónak csalódás volt.
Az idő azonban helyreteszi a dolgokat és megmutatja, hogy a Turbo lemez kiállta az idők próbáját. Habár nem vált klasszikussá ez a lemez, de a zenekar másik oldalát mutatta meg, hogy a Priest nem készít két egyforma lemezt és képes a korábbi lemezeitől teljesen eltérőt készíteni.
Halford pedig elemében van. Amit a lemezt köbvető turné, amiről a koncertelemez is készült nagyon jól bizonyít. Olyanokat énekel Halford élőben a koncerten, ami miatt joggal érdemli meg a Metal Isten elnevezést. Halford mester 1986/87-ben hangügyileg topformában volt, és úgy énekelte ki a Priest számokat, hogy abba beleborsózik az ember háta. A két gitáros pedig nagyon finoman kimunkált szólókat játszik. Ráadásul élőben a Turbo számai ugyanolyan kemények mint a többi számuk.
A lemez nagy hibája, hogy az All Fired Up számukat csak 2001-es Remastered változatra tették fel bónusznak. De a még nagyobb hiba, hogy csak arra, és a 30. szülinapi 3 CD-s változatról szintén lehagyták.
Mondjuk ez a szám inkább a Ram it Down lemezre való a címadó és a Hard as Iron mellé, de mint tudjuk arról a lemezről 4 számot a Turbo idején írtak (amikor még dupla lemeznek gondolták Twin Turbos címmel).
De ez a hiba megbocsátható, hiszen a Turbo egy nagyon jó 80-as évek hangulatát árasztó lemez, amit 30 évvel később is kellemes hallgatni 🙂
A Turbo korszak ruhái jól állnak a zenekarnak. Egy kicsit szokatlan a szegecses bőrszerkó imidzs után, amit ők vezettek be a metal életbe az 1978-as Hell Bent For Leather turnén – de attól még, hogy furcsa, attól még jól áll nekik, és a Turbo lemez kicsit darkos, kicsit, cyber, kicsit sci-fi, kicsit 3. világháború utáni apokaliptikus, kicsit gótikus hangulatához illik.
Ez a lemez akármennyire is akart a nagy haj metal vagy más néven a Glam Rock platinalemezes sztárjai közé bekerülni eleve kudarcra volt ítélve ezügyben. Nemcsak a zenekar múltja miatt. Hanem a lemezen hallható zene miatt is. Igaz, hogy sok glammes elemet és slágeres dolgot tartalmaz, de van egy olyan dolog benne ami glammerektől, az akkori haj metal bandáktól és rajongóiktól idegen volt: a lemeznek van egyfajta darkos, cyber, sci-fi és utópisztikus hangulata, sőt még egy kis gótikus hangulat is került bele. Ami miatt én nagyon szeretem ezt a lemezt. De glammerektől ez idegen volt.
Ráadásul azért a számokon érződik, hogy ők az esős szigetországi britek, és nem a napfényes pálmafás tengerparti jenkik.
Nem a lemezeladásokról beszélek, mert az egyik legtöbb példányban fogyott JP lemezről (USÁ-ban platina, Kanadában is platina lemez lett, a spanyoloknál arany lemez, a Billboard 200-ban a 17. helyre került, a RIAA arannyal jutalmazta, Angliában a 33. helyen végzett, Dániában és Svájcban a 2. helyen, németországban pedig a 28. helyen) van szó, hanem arról, hogy az eredeti célját szerencsére nem érte el. És a nagy esélyt elszalasztották: a Reckless c. számukat szerette volna a stúdió a Top Gun c. film zenéjének, de a zenekar visszautasította. A film hatalmas kasszasiker lett, a zenéjét pedig a mai napig játszák a rádióadók – csak nem a Recklesst, hanem más előadó másik zenéjét, amelyik a Priest helyett aláírta a filmzenére a szerződést.
A Parental Guidance-en annyira érződik, hogy a szám hangulata teljesen más lenne, ha egy igazi jenki haj metal banda játszaná. Pedig az egész szám abban a stílusban van megírva – de a britek túl merevek, túl szögletesek, túl keménykedők ehhez. Hiányzik belőle az a lazaság, ami a napfényes pálmafás tengerparti jenkikben a születésüktől fogva bennük van.
Én ezt nem rovom fel hibának, mert nekem pont azért tetszik ez a lemez, ami miatt nem érte el az eredeti célját, hogy betörjön a platinalemezes jenki Glam Rock zenekarok közé. Nekem pont amiatt tetszik ez a lemez, ami miatt érződik rajta, hogy a Judas Priest játsza és nem pedig valamelyik jenki haj metal banda. 🙂
És tetszik az is, hogy mertek kísérletezni, hogy az Iron Maidennel ugyanabban az évben elsőként használtak metal zenekarként gitárszintit. Tetszik az, amit ez előbb is írtam, hogy van egyfajta darkos, cyber, sci-fi és utópisztikus hangulata, amibe még egy kis gótikus hangulatot is sikerült belecsempészni – ugyanakkor meg a másik oldalról meg a laza R’n’R és Glam Rock hangulata is megtalálható benne.
De ami nagyon tetszik, azok a lehelet finoman kimunkált gitárszólók. Ezen a lemezen hallhatóak az egyik legjobb gitárjátékai a KK-nak és Tiptonnak. (annak idején a gitárszólók fogtak meg legelőször, és a kazettás magnómon folyton visszatekertem őket) 🙂
Halford is nagyon a formájában van és a hangtartományát ki is használja. 🙂
A relativ lágyságától és slágerességétől eltekintve ennek a lemeznek ott a helye a legjobb JP lemezek között. Más mint a nagy klasszikusok, de pont ebben a másságában van az értéke.