(Rég rossz, ha egy poént magyarázni kell, angolsága okán azonban most mégis megteszem. 🙂 Woody Allen klasszikusa, a Játszd újra, Sam! címét tekertem meg egy kicsit, utalva az egykori klasszikus anyagok átformálására.)
Kedvenc lemezeink, amelyekkel annak idején megszerettük a műfajt, lassan 40 évesek vagy már annál is idősebbek. A technika rengeteget fejlődött azóta, ugyanazokkal a hangszerekkel a mai stúdiókörülmények között teljesen más hangzást és hangminőséget lehet produkálni, mondhatni, ilyen szempontból előnyben vannak a mai bandák. Azonban a korhű, 70-es, 80-as évekbeli soundnak is megvan a maga hangulata, varázsa: az eredeti verzió tényleg visszarepít bennünket a hőskorba, a bőrünkön érezzük, szinte látjuk magunk előtt, ahogy megszólalnak az egyes hangszerek.
Sok esetben azonban a rossz hangminőség az élvezhetőség rovására megy, így az előadó és hallgatósága is örülhet, ha lehetőség nyílik a hangzás megtisztítására, a felesleges zajok kiszűrésére, aminek köszönhetően a lényeg, maga a zene ismét a régi fényében tündököl. Ezzel, azt hiszem, semmi baj nincs, csak jót tesznek vele a produkciónak. A következő lépés, ha a régi sávok, szólamok közül valamit újravesznek, mert az már eredetileg is gyengén szólt, vagy plusz sávokat, szólamokat tesznek hozzá a zenéhez. Utóbbitól lehet, hogy dinamikusabb, ütősebb lesz a produkció, ám ez már a történelemhamisítás határát súrolja, hiszen a lemez soha nem szólt így, alkotói eredetileg nem ezt tették le az asztalra, nem így ismertük az anyagot. A lemez újraértelmezése ez, – hogy a poén kedvéért teljesen légből kapott példákat mondjak – nevezhetnénk az ilyet akár Piece of Mind 2.0-nak, (Re)master of Puppets-nek vagy Battle Hymns Reloaded-nek is. 🙂
Ami pedig végképp nem tetszik, amikor ilyen vagy olyan okból teljesen újraveszik például a gitár- vagy a dobsávokat úgy, hogy tartalmilag is változtatnak azokon. Jó néhány hónappal ezelőtt a Mercyful Fate Melissa albumával jártam így: egy olyan verzióba futottam bele, amit komoly homlokráncolások közepette hallgattam. „De hát itt eddig nem ez a gitártéma volt!” – hőköltem vissza, és máris mentem keresni a jól ismert változatot. És ma is így vagyok vele: még ha valamivel rosszabb is a minősége, az eredetit preferálom. Azt, amin – ha egy 70-es, 80-as években született anyagról van szó, kis túlzással – hallani lehet a lemez sercegését. Vagyis alapvetően nem vagyok remaster-hívő.
Ti hogy álltok ehhez a kérdéshez?
Leave a Reply