Csupán most márciusban futottam bele az amerikai csapat tavalyelőtti bemutatkozó anyagába, a hatszámos From Dissension to Avowal EP-be, és azt mondhatom, nagyon is jó, hogy így történt, ugyanis ahhoz képest csupán másfél hónapot kellett várnom a trió első nagylemezére. Tetszett, amit elsőként hallottam tőlük, és reméltem, hogy az En Deliriummal esetleg még meg is haladják annak színvonalát.
A zenekar négy évvel ezelőtt alakult Minneapolisban, és a doom-nak azon a számomra kifejezetten rokonszenves nyomvonalán halad, amit a Black Sabbath és a Candlemass taposott ki előttük. Túl kézenfekvő lenne ezek mellett a Solitude Aeturnust is említeni párhuzamként, hiszen a Grif Collector énekese nem más, mint Robert Lowe, akit a SA hangjaként ismerhettünk meg, és aki a texasi doomsterek valamennyi albumán szerepelt. Lowe hangját én a Candlemass-ben szerettem meg, annak a csapatnak hat évig volt a tagja, és három korong fűződik a nevéhez. Igazán közel viszont az új Tyrant lemez (Hereafter – 2020) kapcsán került hozzám, onnantól gyakorlatilag bármi jöhet, amin ő énekel. 🙂
A csapat másik két tagja Matt Johnson gitáros, bőgős és Brad Miller dobos, akik a kezdetek óta alapemberei a formációnak, míg Rob tavalyelőtt csatlakozott hozzájuk. Valószínűsíthető, hogy a hangszeresek az első két évben csupán dalokat írtak, próbáltak, és csak a frontember érkezésével ugrottak talpast a doom bugyborékoló mocsarába.
Az első egy-két hallgatás után úgy voltam vele, hogy az album eleje tetszett, a végét viszont egy kicsit egyhangúnak, laposnak éreztem, és nem értettem, hogy miért. Újabb néhány nekiülést követően viszont rájöttem, hogy kezdésnek a tempósabb nótákat pakolták fel a korongra, a második felében pedig az epikusabb, vontatottabb, tipikusan doom-os tételek kaptak helyet.
Mintha csak az újkori Candlemass valamelyik albuma csendülne fel, úgy indul jólesően bólogatós középtempóban a Corridors-szal az anyag. A dal lendületét előbb a kárörvendő csőcselék gúnyos kacaja, majd hangulatfokozó dobolás szakítja meg, mindez azonban nem megy a végeredmény rovására, éppen ellenkezőleg, színesíti a nótát.
Az Our Poisonous Ways nem igazán doom, az egyik leggyorsabb nóta, talán éppen ezért a kedvencem. Egy kicsit ki is lóg a Grief Collector repertoárjából, inkább a Tyrant zenei világára hajaz. A kettő között elhangzó, valamivel lassabb Wintersicknek is megvan a helye ebben a sormintában, ráadásul egy remek tempóváltás is szerepel benne, úgyhogy ez alatt sem unatkozunk.
A The Letting Go is az Our Poisonous Ways tempójában folytatja, viszont annál jóval kevésbé izgalmas szám. Talán a refrén mély hangú, majd kétszólamú énekét mondanám a nóta csúcspontjának, és azt is el kell ismernem, hogy Johnson nagyon érzi ezeket a mélyre hangolt, álmos-súlyos riffeket, ráadásul impozáns szólókkal is ellensúlyozza azokat.
A When Sanity Eludes Me-vel viszont befékeznek, és onnantól nagyjából az erre jellemző cammogás lesz az utazótempó. Egy-egy ilyen nóta még elmegy, de hat egymás után? Ráadásul ezekkel a játékidőt egy órán túlra tolják ki, ami azért egy kicsit sok a jóból. Tudom, doom metal, de ha az elején tudták csipkedni magukat, később miért nem? Nyilván szándékosan szerkesztették így az anyagot, amitől viszont olyan érzésünk lehet, mintha két különböző EP-t hallanánk egymás után. Talán jobb lett volna vegyíteni a hangulatokat. Amikkel még valamennyi változatosságot visznek a muzsikába, azok a különböző gitárhangzások, de a Knee Deep in Devils végének szöveg nélküli, kissé kántálósra vett énekdallama is rendkívül feelinges. Barátságosan dong a basszus a Misery Mongers-ben és az azt követő Scorned Heart-ban; utóbbi dal legnagyobb jótéteménye a gitárszóló, amely a középrészre egy sebességfokozattal feljebb lépteti a nótát. Ám ha csupán egy kompozíciót tarthatnék meg a második felvonás csigahimnuszai közül, egyértelműen a Then Comes Darkness lenne az: tetszik Lowe hangja, jó a dallam és az énekes hajlításai is szépek, plusz mindezek mellé egy kissé flamencós hangulatú, akusztikus gitárbetétet is kapunk, amihez aztán egy remek szóló is társul.
Az utolsóként elhangzó Black Sabbath-egyveleget (Voodoo–Die Young) abszolút feleslegesnek érzem, nem is szoktam hallgatni. Jobb lett volna egy ütős saját szerzeménnyel, a Then Comes…-szal zárni a produkciót, amivel véleményem szerint jobb benyomást tettek volna a hallgatóra.
Szerettem volna, ha nagyon tetszik Lowe-ék új anyaga, ehhez képest egy picit csalódtam az En Deliriumban. Kíváncsi vagyok, hová fut ki a csapat pályája, hiszen Lowe-nak ott van a Tyrant, Matt Johnson pedig a Signs of Reign nevű csapatban is érdekelt. Szurkolok nekik, hogy egy második, ennél valamivel változatosabb Griff Collector nagylemezre is maradjon idejük.
Leave a Reply