Az egyik magyar rockzenei portál előzetesen az idei év legfontosabb lemezének nevezte a Gojira április utolsó napján megjelent alkotását. A Fortitude címet kapott anyag nyilván mindenekelőtt azok számára bír különös jelentőséggel, akik szeretik a zenekart és ezt a fajta muzsikát. Jómagam nem vagyok a francia négyes ÓRIÁSI rajongója, bár legutóbbi albumuk, a 2016-os Magma máig nagy favoritom, és a diszkográfia többi darabját is ismerem. Ezzel együtt vártam Joe Duplantier-ék új albumát, ha nem is visszafojtott lélegzettel és szapora szívverés közepette. Amire a leginkább kíváncsi voltam, hogy megugorják-e a saját maguk által az előző koronggal igen magasra tett lécet, illetve hogy ahhoz képest milyen irányba indulnak tovább.
Hozzáteszem, egyetlen előzetes nótát sem hallgattam meg, kritikát sem olvastam az albumról és azt is csak utólag tudtam meg (nem mintha lényeges infó lenne), hogy a német Metal Hammerben és a Rock Hardban is a hónap lemeze lett. Ami egész biztos, hogy a Fortitude meg fogja osztani az irányzat rajongóit: egyesek ódákat zengenek majd róla, míg mások fanyalogni fognak vele kapcsolatban. Az új lemez ugyanis egyértelműen a Magma által taposott ösvényen halad tovább, megőrzi annak pozitívumait, mindenekelőtt gépies, kissé futurisztikus, csikorgó-nyikorgó hangzását (Born for One Thing, New Found, Sphinx, Grind), ugyanakkor nem olyan tömör, homogén monolit, mint az öt évvel ezelőtti dalcsokor; a Gojira produkciója ez alkalommal valamivel szellősebb, színesebb, változatosabb, könnyebben befogadható, hogy azt ne mondjam, populárisabb.
A műfaji címkézéssel óvatosan bánnék, hiszen az elmúlt években a francia együttes ugyanolyan intézménnyé, hegycsúccsá, a 21. század meghatározó metal csapatává nőtte ki magát, mint mondjuk a Mastodon vagy a jelenleg éppen tetszhalott állapotban leledző System Of A Down. A Metal Archives a franciákat progresszív groove/death metal csapatként definiálja: az első két jelzővel teljes mértékben egyetértek, a harmadikkal kevésbé. A zene túlnyomórészt középtempós, az ének pedig a legkevésbé sem nevezhető hörgésnek. Ellenben a Magmának és a Fortitude-nak is egy olyan egyedi sound-ja és már-már kísérteties hangulata van, amelyről lepereg mindenféle kategorizálás.
Ami ezen az albumon újdonság és egyedivé teszi a Gojira legújabb alkotását, az a borítófestményre rímelő, egzotikus zenei megoldások, konkrétan a törzsi dobok, ritmusok, etno-hangzások csatasorba állítása (Amazonia, Hold On, Fortitude). Ám ahogy a lemez frontján látható figuráról sem tudjuk egyértelműen megmondani, hogy melyik népcsoporthoz tartozik, úgy a muzsikát díszítő folklórelemekre sem foghatjuk rá, hogy kizárólag afrikai vagy dél-amerikai ihletésűek. (Bár az Amazoniánál azért elég egyértelmű a hatás. 🙂 )
Az ének és a kórusok időnként kifejezetten dallamosak (Another World, Hold On, The Trails), és ebbe az irányba a címadó nótával és az annak a főtémáját bekeményítve továbbvivő The Chant-tal lengenek ki a leginkább: olyan fülbemászóan melodikus témát produkálnak bennük, ami ma egész nap ment bennem. Egy meredek párhuzam jutott eszembe róla: Jean-Michel Jarre 1978-as lemezén, az Équinoxe-on van egy ehhez hasonló kakukktojás, „stílusidegen” rész, az Équinoxe (Part 8) első másfél perce. Az egy instrumentális, tinglitangli francia sanzon, a Fortitude című nóta pedig egyszerre idézi alacsony költségvetésű filmek soundtrack-jét és titkos vudu-szertartások hipnotikus ráolvasásait. A The Chant-tal, az Amazoniával és az Another World-del együtt ez is abszolút kedvencem az albumról.
A Magma egy mindössze 44 perces alkotás volt, az új lemez 52 perc alatt fut le. Nem a Fortitude-ot nyújtották el ennyire, hiszen a zenekar több lemeze is túllépi az egyórás játékidőt, a 2016-os album lett rendhagyó módon rövid.
Azt még nem merem kijelenteni, hogy a Fortitude-ban az idei év lemezét üdvözölhetem, de hogy számomra az elmúlt négy hónap egyik legjobb, legemlékezetesebb alkotása, az egészen biztos. Ahogy az is, hogy bérelt helye lesz év végi Top 10-es listámon. Hogy erősebb vagy gyengébb anyag, mint a Magma? Tudja a fene. Nagyon hasonló és mégis más. Éppen annyira eltérőek az árnyalatai, amennyi ahhoz szükséges, hogy ne nevezhessük önismétlésnek. És ha vannak is halványabb pillanatai, a többi nóta simán feledteti ezeket.
Mindenkinek vannak titkos favoritkai; nekem ez a banda az egyik ilyen. Ha csak meglátom a hülye fejüket, vagy 3 másodpercet meghallok a zenéjükből, már a rosszullét kerülget. Ez van.
Én itt széttárom a kezeimet, majd vakarom a fejem. Nemtom mi ez a nagy hájp a banda körül, már a kezdetektől. Semmi olyasmit nem tettek le az asztalra amit mások nem, nem váltották meg a metált, a death metált meg főleg nem. Azt már olyan csigabiga zabálók megtették mint pl a Massacra. És ha ezt az albumot nézzük mégis, akkor ők már túl vannak a szinusz görbe zenitjén, ez már lefelé halad. Keresik merra az arra, de van egy söröm, nem fogják megtalálni. Ahogy a Massacra is itt bukott el rip.
Zenekritikusok kedvence (nem megsértődni-) lettek, mindig voltak ilyen zenekarok, lesznek is.