Bernd Gelhausen, aki zenei körökben évtizedeken keresztül Bonn életének a szerves része volt, sokak számára szimplán Bernie-ként lehet ismerős, hiszen a 80-as évek elejétől kezdve a 2020-as évek végéig lemezüzletekben dolgozott és többek között olyan zenekarok menedzsere volt, mint a Cutty Sark, a Shining vagy a Trans Am, de lemezkiadással is foglalkozott a Bernie Records keretében. Mivel Bonn belvárosában található üzlete 2021 januárjában végleg bezárt, sokak számára lehet érdekes a vele készült „záró“ interjú, hiszen Bernie nemcsak propagálta, hanem élte is a rock´n´rollt.
Szia, Bernie! Mondhatjuk, hogy része vagy a bonni városi leltárnak. Hogyan indult a kapcsolatod a zenével? Melyek voltak az első döntő benyomásaid, amelyek arra késztettek, hogy életed a zenének szenteld?
Abban az időben, amikor először felkaptam a fejem a zenére, az érdeklődésem még nagyon a sport körül forgott. A szüleim házában volt egy pingpongasztalunk. Éppen egy haverommal játszottunk, és a háttérben szólt a rádióból a zene. Kb. 17 éves lehettem akkor. Ami a leginkább megragadt bennem, az a Status Quo muzsikája volt. A haverom említette, hogy a csapat nemsokára játszik a kölni Sportcsarnokban, és kérdezte, hogy nem akarunk-e elmenni rá. Mivel még nem voltam nagykorú, ő viszont igen, és a szüleim is ismerték, így elengedtek vele. Ez volt az első nagy koncert az életemben, elég későn, 1976-ban (a buli június 4-én volt Köln-Mülheimban – NN). Fogtuk hát magunkat, és elmentünk megnézni a Status Quo-t. Az előzenekar a szintén angol Shanghai volt Mick Green-nel a gitáron. Sajnos a csapat csak egy albumot adott ki (Fallen Heroes volt a címe és 1976-ban jött ki – NN), de a gitáros már akkor feltűnt nekem, és a zenekar is őrületesen jó volt. Aztán jött a Status Quo és a falhoz vágott! Ez volt a csapat Blue For You turnéja. Ettől kezdve meg voltam fertőzve, és a zene leváltotta a sportot mint rajongásom legfőbb tárgyát.
Egykoron az ELPI-nél dolgoztál, és a Bonn belvárosának sétálóövezetében működő üzletüket vezetted. Mi 1992-ben ismertük meg egymást, amikor viszont már saját boltodban, a Mr. Musicban dolgoztál. Hogyan szerezted meg az egyes albumokat? A terjesztők szállítottak vagy a zenekarok is adtak neked példányokat?
Ez is egy szép kis történet. Azelőtt igen intenzíven fociztam a BSC-nél (Bonner Sport-Club – NN), de ez csupán hobbi volt, egészen addig, amíg próbajátékra nem hívtak az FC Kölnhöz. A szüleim viszont kijelentették, hogy nem visznek át minden nap Kölnbe, egyedül pedig nem mehetek. Így a foci megmaradt hobbinak, mellette pedig, mint mondtam, a zene vált a fő szenvedélyemmé. Ekkoriban ismerkedtem meg Conny Schmitt-tel, a Cutty Sark énekesével, aki kapus volt az egyik csapatban. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ismer-e valakit, aki meg tudna engem tanítani gitározni. Azt mondta, hogy Stefan Beier, az egykori gitárosuk, ad ilyen órákat. Találkoztam vele és elkezdtem gitárleckéket venni, miközben sokat beszélgettünk a zenéről, majd idővel kiderült, hogy a gitározás sokkal nehezebb, mint ahogy én azt gondoltam. Ekkor már postásként dolgoztam, és Stefan egyszer csak szólt, hogy az ELPI bonni üzletében megüresedett egy eladói állás, nincs-e kedvem azt betölteni, hiszen kiismerem magam zenei területen. Jelentkeztem és megkaptam az állást, valamikor a 80-as évek legelején.
Az ELPI egy láncolat volt, főleg a Ruhr-iparvidéken, de egész Észak-Rajna-Vesztfáliában volt kb. 20 üzletük: Aachenben, Bonnban stb. Relatíve rövid idő alatt főnök lettem a bonni üzletben, mert az akkori vezető leköltözött Münchenbe. Előtte megkérdezett, hogy át akarom-e venni az üzletet és én igent mondtam. Az árut pedig úgy kaptam a központból, hogy megkérdezték, hogy ezt vagy azt akarom-e, valamint a lemezcégeket is felkerestük, és ott a polcról levettük azokat az albumokat, amiket az üzletben forgalmazni akartunk. Így befolyásom volt rá, hogy milyen zenék szerepeljenek a boltunk kínálatában.
Az ELPI-ben adtam el a helyi zenekarok termékeit, többek között a Cutty Sark-ét is, és Conny Schmitt, aki akkor már a mi focicsapatunk kapusa volt, és ezzel egyidejűleg a csapat énekese is, egyszer csak mondta, hogy nem biztos, hogy a következő hetekben tud jönni focizni, mert Európa-turnéra mennek a Scorpions-szal. Megkérdeztem, hogy nem tudnék-e nekik valamit Bonnba is szervezni. Így, parallel kezdődött el, hogy a lemezbolt mellett koncerteket is szerveztem, legelőször a Cutty Sarknak. Itt játszott a gitártanárom is, Stefan Beier, akinek aztán lett egy másik zenekara is, a Thunderstorm. Ez volt az első szervezésem, ami alapvetően nagyon jól sikerült. A helyszínen, a Nam Namban telt ház volt 200-250 nézővel. Előtte persze a lemezüzletemben is intenzíven reklámoztam a bulit. A zenekarnak akkor már volt valami neve, de korábban még nem léptek fel Bonnban. Uwe Cossmann volt a gitárosuk, aki szenzációsan játszott; megkérdezte, hogy nincs-e kedvem menedzserkedni náluk. Ezt a feladatot is elvállaltam, és amikor a zenekar kezdett felfutni, mondtam, hogy felvétel ügyben fel kellene hívni a Dieter Dierks stúdiót (a 70-es, 80-as években világszerte az egyik legnevesebb stúdió volt, ahol a Scorpions, a Twisted Sister, az Accept, Michael Jackson stb. is vett fel lemezt – NN), hiszen a Scorpions is évek óta ott dolgozik, és nemzetközileg meglehetősen ismertek az onnan kikerülő produkciók. Végül sikerült a lemezfelvétel: ez volt a Hardrock Power EP.
Innentől kezdve egyik lépésből következett a másik. Ezután jött a komplett nagylemez, a Die Tonight, amit egy német cég leányvállalata, a hamburgi Corona terjesztett. Ebből aztán egy „kedves“ történet lett… Állítólag jól fogyott a lemez, de egy pfenniget nem láttunk belőle. Erről többször is tárgyaltunk a srácokkal nálam, Bonn-Beuelben, ahol a zenekari bázisunk volt. Egyszer fel is hívtam a Coronát a zenekar jelenlétében, hogy a többiek is hallják a beszélgetést. Azt a követelést támasztottuk feléjük, hogy vagy jön egy csekk vagy valami mást kell kigondolnunk. Erre azt dobták be csalinak, hogy vegyünk fel még egy lemezt, és majd az után jön tőlük az elszámolás. Ekkor vettük volna fel a Heroes albumot, de azt mondtam nekik, hogy addig, amíg nem jön a pénz az előző lemezért, nem veszünk fel semmit. Viszont átadtuk nekik az EP-t, amit egy másik borítóval újra megjelentettek. Persze ebből sem láttunk egy vasat sem. A válaszom az volt, hogy vagy pénz vagy nem csinálunk velük közösen semmit.
Nem írtatok alá szerződést, amiben meg voltak szabva a feltételek?
Á, komplikált volt az akkoriban: nem voltunk tapasztaltak és ügyvédek is kellettek volna hozzá, meg mit tudom én, még mi. A cég irodája Hamburgban volt, mi pedig Bonnban éltünk, nagy volt köztünk a távolság. Az együttes pedig zenélni akart és örült, hogy lemezt készíthetett. Ekkor mondtam azt, hogy kiszállok a buliból. Végül barátságban váltunk el egymástól. De ekkor már relatíve ismert voltam Bonnban az ELPI-n és a kiadómon, a Bernie Productions-ön keresztül, ahová sok demókazettát kaptam. A Cutty Sark-os tevékenységem is közrejátszott az ismertségben.
Te vetted fel a kapcsolatot zenekarokkal és a magazinokkal? Vagy a bandák kerestek meg téged, mert rajtad keresztül akarták terjeszteni a kiadványaikat?
Nem én kerestem a zenekarokat, ők találtak meg engem. Általában kazettát küldtek, aztán megnéztem őket élőben, és végül két csapatot tartottam igazán érdekesnek. Az egyik gitárosa, Schumi a roadie-k főnöke volt a Cutty Sark-nál és együtt játszott Charlyval Stainless név alatt. Egy másik zenekarból, a Shiningból vettem át a többi zenészt, és aztán ebből lett a bonni Trans Am 1985-ben. Mondtam nekik, hogy csináljunk valamit együtt. Mellettük a Shining-ot is menedzseltem még; miután elváltak útjaink, belőlük lett a nemzetközileg is ismert Vamp a Warnernél/Atlantic Recordsnál. Én még Shiningként szerveztem nekik egy-két koncertet.
Miben különbözött az akkori zeneipar a mostanitól? Véleményed szerint mi változtatta meg negatív irányba az egész zenei környezetet?
A döntő pont alapvetően az volt, hogy lehetővé vált az ingyenes zeneletöltés, és az ipar ezt a korai időszakot átaludta, nem cselekedett, hogy bármit is bevezessen, hogy ezen a zenekarok is keresni tudjanak. Manapság sem ideális a helyzet. Nem tudom pontosan, mennyi kattintás kell ahhoz, hogy az előadók is tisztességes összeget keressenek a letöltéseken. A 80-as évek második felében, amikor az EMI-nál jártunk, hogy masztereljünk egy lemezt, az EMR embereivel is kapcsolatba kerültünk. Akkor még mindig igen dekadens volt a hangulat: a harmadik emeleten például kitörették a falat, hogy egy daruval egy Harley-Davidsont az irodába emeljenek. Aztán a falat ismét felépíttették. Tejben-vajban fürödtek az illetékesek! És nem reagáltak a változásra, mert nem gondolták, hogy az aranykor egyszer véget fog érni.
Már említetted, hogy a 80-as években zenekarokat is menedzseltél. Mely csapatokkal dolgoztál?
A Cutty Sark-kal kezdtem, aztán jött a Shining, a Stainless, a Trans Am és a Pump. A Trans Am-mel Európa-szerte játszottunk és turnéztunk. Hatalmas volt élőben a csapat!
Miért nem váltak ismertebbé ezek az együttesek országosan vagy akár nemzetközileg? Mi hiányzott belőlük az áttöréshez?
Hm, ez egy elég személyes dolog. A Cutty Sark-kal nem sokáig dolgoztam együtt. A Trans Am nagyon szépen haladt előre, és sokáig el is jutottunk: koncertek, fesztiválok, turnék. Ahogy említettem, rendszeresen jártam az EMI-hoz és a maszterizálásnál is mondták a bennfentesek, hogy nagyon rendben van a produkció, sőt még jobb is, mint sok másik, sikerek tekintetében előrébb járó zenekar. Ekkor rákérdeztem, hogy „Nem akarjátok leszerződtetni a bandát? Mire azt mondták, hogy „Nem. Sok zenekarunk mérges lenne rátok, úgy éreznék, hogy konkurenciát jelentetek a számukra: jobb a fellépésetek, jobb a zenekari biográfiátok, jobb promo-fotóitok vannak stb. Azon kívül pedig kiismeritek magatokat a kulisszák mögött, nem tudnánk benneteket átvágni.“ Megköszöntem az őszinteségüket. Az együttes akkoriban kapott előleget a lemezfelvételekhez, viszont sokszor nem számoltak el velük az eladott lemezek után. A pasi azt mondta, hogy mi, a Trans Am-es srácokkal tudjuk, hogyan működik a biznisz, ezért inkább mi magunk végezzük el a felmerülő munkát, mert így jobban tudjuk kontrollálni a folyamatot.
Részt vettünk egy tehetségkutatón, ahol a Sonynak készítettünk egy videóklipet. Ebben a kategóriában mi is a nyertesek között voltunk, és a Sony meghirdette a legjobb három klip megszavazását egy svájci tinimagazinban. Aztán a Toto turnéjának kölni állomásán, a Sportcsarnokban mi lettünk volna az előzenekar, de az utolsó pillanatban az egyik felelős kicserélt bennünket egy másik bandára (pedig a Toto is örült volna nekünk), és mivel az a csapat jobban nézett ki és poposabb zenét játszott, ráadásul egy ponttal előttünk végeztek a magazinos szavazáson, ők lettek előzenekar. Ha ez nekünk sikerült volna, lett volna egy Sony szerződésünk.
Szóval szerencse is kell hozzá. Tulajdonképpen nem sok kellett volna a szélesebb áttöréshez. Mindent jól csináltunk a zenekar körül: nagyszerű stáb volt úton velünk nagyszerű emberekkel, akik korábban nagyszabású koncerteken dolgoztak és nagyon értették a dolgukat, plusz a dalok is stimmeltek a produkcióval együtt. De a legutolsó sikerfaktor valahogy hiányzott, és a zenekar pont emiatt esett szét a végén.
Nem akartatok turnézni Kelet-Közép-Európában, például Magyarországon, mint ahogy tette azt néhány kisebb együttes (S.D.I., Necronomicon, Stormwitch, U.D.O.)? Ott felépíthettetek volna magatoknak egy hűséges rajongótábort, ugyanúgy, mint az említett zenekarok.
Éppen az előtt álltunk, hogy ezt megtegyük, de nem jött ajánlat: hogy valaki ezt kifizette volna vagy meghívott volna bennünket. Nem volt egy nagyobb kiadó a hátunk mögött, aki ennek a költségét megelőlegezte volna nekünk, hogy menni tudjunk. Relatíve nagyobb produkcióval voltunk úton, ami sok pénzbe került. Németország közepes méretű csarnokaiba javasoltak nekünk turnét, de csak körülbelül 100-150 embert vonzottunk volna, márpedig ez csak vitte volna a pénzt, tönkrementünk volna bele.
Egyszer kaptunk meghívást egy bécsi zenekartól vagy először én hívtam meg őket egy wesselingi szabadtéri fesztiválra. De ez így nem volt az igazi, nem tudott továbbvinni bennünket. Ilyen esetekben magánúton kell megtalálni az egymáshoz igazán passzoló zenekarokat. Az osztrák csapat nem is lett volna rossz, ráadásul náluk is co-headlinerként léptünk volna fel, de végül le kellett mondanunk a bulit, mert nem fogyott elég jegy, pedig csak egy klubban játszottunk volna.
Hogyan működtél együtt Dieter Dirks-szel, a Scorpions producerével?
Magával Dieterrel nem igazán dolgoztam együtt, pedig a stúdiójában voltunk, de ő éppen más projektekkel foglalkozott. Egy épületkomplexumról beszélünk, ami stúdió 1-ből, 2-ből és 3-ból áll. Mi a kis Rock Stúdióban tevékenykedtünk, a 2-esben, ő pedig a nagyobb stúdiókban olyan projektekkel, mint a Scorpions vagy a Nazareth. Akkoriban, azt hiszem, az Accept is dolgozott nála, de neves nemzetközi zenekarok is megfordultak ott. Csak nagyon kevésszer találkoztunk, akkor is rövid, kötetlen beszélgetés zajlott köztünk.
Óriási fegyelem volt nála?
Hát, nála biztos nem lehetett volna olyan partikkal ünnepelni, mint amilyenekben nekünk volt részünk. Rögtön az első nap azzal kezdtünk. A Brings-es srácok is ott voltak velünk, de őket akkoriban még nem úgy hívták, még No Excuse voltak. Kérdezték tőlünk: lezártuk a munkálatokat, ez a búcsúbulink a stúdióban, és másnap elmegyünk? Nem, mondtuk, még csak most kezdjük a munkálatokat és a partizást! 🙂 Minden egyes nap buli volt! A stáb és más arcok is velünk tartottak.
Hogyan kerültetek Dieter Dierks stúdiójába?
Tudtuk, hogy fel lehet hívni a stúdióját, és egyszer felhívtam. Elmondtam, hogy kik vagyunk, mit akarunk és mennyi időre lenne szükségünk. Mindkét oldalról szimpatikusnak találtuk egymást, így kerestünk egy időpontot a felvételekhez. A stúdió mellett egy kiadójuk is volt, ott jelentek meg a Scorpions és a No Excuse anyagai. A nagy stúdiót nem lehetett használni, csak a kisebbet. Egy igazán jó hangtechnikussal dolgoztunk, Gerd Rautenbachhal, aki a Rockpalast adásoknak is a technikusa volt. Mindenki alkalmazotti viszonyban dolgozott. Amikor Dieter jött a Ferrarijával, az alkalmazottak figyelmeztettek, hogy hatalmas botrány lesz, ha a parkolóhelyére állunk be. De nem volt. Igazán lazán vette a dolgot. 🙂
Vannak vicces történeteid abból az időből?
Hm, ezek a dolgok már nagyon régen történtek. Persze, biztos volt sok vicces sztori, és olyanok is, amelyeket nem szabad elmesélnem. 🙂
Miért bomlott fel a Cutty Sark és a Trans Am? Voltak zenei vagy személyes, sőt üzleti ellentétek?
A Trans Am tovább zenélt annál, mint hogy lemezt jelentettek volna meg. A zenekar a nagy áttörés előtt állt, ahhoz gyűjtötték a dalokat, amiből aztán nem lett semmi. A Sony vetélkedő döntő pont volt, ahogy a motiváció hiánya is. Öt év alatt sok pénzt tettünk bele a projektbe, ami belső feszültséghez is vezetett a végén és az együttes gyakorlatilag két táborra oszlott. Az elején megpróbáltam megmenteni a zenekart (amiből később a Pump nevű csapat lett), viszont a hangszeresek mellé nem találtunk megfelelő frontembert. A szakadást követően a Trans Am legénysége egy másik énekessel vonult be Dieter stúdiójába, hogy egy 16 sávos felvételt készítsen Uli Baranowskival, ami meg is történt. Messzemenően ezek voltak az addig legjobban sikerült dalok, amik végül nem jelentek meg, mert a tagok összevesztek egymással. A másik csoport feje pedig a frontember Klaus Oprée volt, ő új zenésztársakkal próbált együtt, de más név alatt.
Nem lehetne ezeket a nótákat utólag megjelentetni?
Nem. A végén minden olyan stresszessé vált. De nem is hiszem, hogy manapság ez érdekelne valakit. Viszont a dalok igazán mocskos rock´n´roll/hard rock szerzemények lettek, és nagyon jól hangzottak élőben. Egy részüket később a Pump is játszotta. A Trans Am történetének végén már mindenki ült a jogain, mondván, hogy ezt vagy azt a részt nem játszhatjátok stb. Aztán ez a komplett dalokra is kiterjedt. Így a végére nem lett szép a történet. De az az öt év nagyon jó volt: Minden egyes napot együtt töltöttünk, próbáltak a srácok és szórakozni is együtt jártunk. Ez idő alatt együtt éltük a nagybetűs Rock´N´Rollt!
Igen, pár történetet én is hallottam rólatok. 🙂 A 80-as években a Live Wireban, a Metal Hammerben és a Break Outban is szerepeltetek…
A Metal Hammerről jut eszembe, hogy beküldtük nekik a lemezt, és a visszajelzésekből úgy tudtuk, hogy az adott időszakban a miénk lesz a hónap lemeze. De a Break Outnál is ugyanez volt a helyzet, a Rock Hardban pedig az első három között voltunk abban a hónapban. De a kicsi Break Out volt az egyetlen olyan magazin, amelyik be merte vállalni, hogy egy független csapatot tesz meg a hónap győztesének. A Metal Hammer-es Manni Eisenblätter nyíltan megmondta, hogy „Bernie, igazán sajnálom, de nem tudom átverekedni nálunk ezt a döntést. A nagy lemezcégek telefonáltak, hogy szeretnék, ha az ő valamelyik csapatuk lenne a hónap győztese.“ Világos volt, hogy ebben is üzleti szempontok döntenek. Nem számított, hogy a szerkesztőségekben az emberek a mi oldalunkon álltak, a nagy cégek bojkottálták a döntésüket. A lemezismertető cikket sem az írta meg, aki eredetileg szerette volna. Olvastam a legelső verziót, gondoltam, milyen jól sikerült, aztán a nyomtatott változat teljesen más lett. Így végül „csak“ az első öt között végeztünk, nem mi lettünk a hónap lemeze. Ez történt a Metal Hammernél. A Rock Hardnál is hasonlóan jártak el velünk. Az egyetlen országos terjesztésű magazin a Break Out volt, amely kiállt a véleménye mellett.
Jó pár cikkre emlékszem, hiszen több száz metal magazinom van a 1983-1991 közötti időszakból. Az egyik kritikát, ha jól emlékszem, Götz Kühnemund írta a Hammerbe (1987 szeptemberében a Born to Boogie lemezről) és a maximális hét pontból ötöt kaptatok, de 1990-ben Matthias Breusch is ötöst adott nektek a lap hasábjain. Götz később a Rock Hardhoz ment át…
Az RH-s srácokat személyesen is ismerem, hiszen az első Rock Hard fesztiválokon magam is ott voltam egy dortmundi iskola aulájában. A legelső fesztivál három zenekara közül kettőt én vittem: az egyik a Cutty Sark volt mint főzenekar, a másik pedig egy bonni csapat, akik előzenekarként léptek fel. Utóbbiban Charly és Schumi játszott együtt speed metal stílusban. Emlékszem, szinte még kiskorúak voltak, és a szüleiket kellett megkérdeznem, hogy elvihetem-e őket magammal. 🙂 A harmadik banda pedig egy helyi, Ruhr-vidéki csapat volt.
Áttérve a másik nagy témára, a lemezboltodra: miért nem használtad ki az online csatornát a Mr. Music-kal, hogy olcsón vásárolj használt vagy új lemezeket az interneten, majd csomagolva küldd el ezeket a megrendelőknek, és így nyereségre tegyél szert?
Mert azt vettem észre, hogy az nem az én területem. Nekem szükségem van az emberi közelségre, a vásárlókkal való személyes kapcsolatra. A személytelen online üzlet nem az én terepem. Kezdetben megpróbáltam és pénzt invesztáltam abba, hogy az üzletből valaki csak az online kereskedelemmel foglalkozzon, összességében viszont egész kevés jövedelemre tettünk szert belőle, ellenben sok pénzbe került a rendszer kifejlesztése. Olyan is előfordult, hogy az emberek a különféle platformokon keresztül nálunk rendeltek, és az áru nem érkezett meg vagy csak megrongált állapotban. Akkor azt mondtam magamnak, hogy „Állj! Ez így nem mehet tovább.”
Utolsó kérdésem: melyik a 10 kedvenc klasszikus albumod a hard rock/heavy metal mezőnyéből?
AC/DC: High Voltage (Ott voltam a legeslegelső német koncertjükön. A Rainbow előzenekaraként szerepeltek, és senki nem tudta, hogy ők lesznek a special guest!)
Black Sabbath: Sabotage
Deep Purple: Made in Japan
Judas Priest: Sad Wings of Destiny (nekem ez az abszolút Nr. 1 tőlük)
Mountain: Twin Peaks
Queen: I
Slade: Alive
Status Quo: Live
Thin Lizzy: Live and Dangerous
UFO: Phenomenon
Bernie, nagyon köszönöm az interjút!
Köszi neked is, hogy megkerestél és érdekes kérdéseket tettél fel, nem csak a sztenderdeket. 🙂 De egy sör mellett tudok még neked olyan további érdekes sztorikat, érzelmes történeteket mesélni, amelyek most spontán nem jutottak eszembe.
Leave a Reply