Dark Angel, Deathrow, Pestilence

Na, ez egy csúnya kör lesz! 🙂 Az alábbi albumok közül kettő mindenképpen a kötelező hallgatnivalók közé tartozik – legalábbis a szigorúbb zenék hívei számára. Nekem is megvoltak, azonban az elmúlt évtizedekben valahogy mégsem találtak utat hozzám. Nézzük, miért!

Dark Angel: Darkness Descends (1986)

Dávid Laci a Sötét Angyal második nagylemezét előszeretettel emlegeti egy ligában a Metallica Master of Puppets-ével és a Slayer Reign in Blood-jával. A középtempós részek itt is bejönnek, ám a gyors csapkodásokkal (és ezekből van több) nem tudok mit kezdeni. Darálják a srácok a matériát, de mintha a haladásuknak nem lenne iránya, célja. Don Doty hangját nem igazán érzem színesnek, karakteresnek, és zeneileg sem kapok olyan fogódzókat, amelyeknek köszönhetően azt mondhatnám, hogy „ez a kedvenc számom, mert ilyen riff, ilyen refrén, ilyen dallammenet hallható benne”.

Jól indul a címadó nóta, a tempóváltással viszont számomra azonnal érdektelenné is válik. A legtöbb „izgalmat” még a Hunger of the Undead, a Merciless Death nyitánya és előbbi szám lépegetős riffelése, valamint a Perish in Flames harmadik perce körül hallott aprítások váltották ki belőlem, iramát tekintve pedig Death Is Certain (Life Is Not)-ra és a Black Prophecies-re tudtam a leginkább ráhangolódni.

A sebesség- és keménységimádó rajongói réteget remekül kiszolgálja az anyag, én azonban ennél több változatosságra vágyom, úgyhogy továbbra is maradok Hetfield-ék, Arayáék, Mustaine-ék, Holt-ék, Skolnick-ék, Cavestany-ék alkotásainál.

Deathrow: Raging Steel (1987)

A Raging Steel a német csapat második nagylemeze, és mindenképpen pályájuk kiemelkedő korszakának lenyomata, hiszen közvetlenül előtte és utána is olyan klasszikusok jelentek meg, mint a Riders of Doom, illetve a Deception Ignored. Az albumot a rádióból, talán A heavy metal kedvelőinek című műsorból vettem fel. Jó ideig megvolt, de azt vettem észre, hogy egyáltalán nem hallgatom. Végül három dalt hagytam meg belőle – mp3-ban –, de azok sorsa is a mellőzés lett, így éppen ideje volt, hogy újra végigpörgessem a korongot.

Hangulatos intróval indul az anyag (The Dawn), ami hangzásában a Helloween hasonló funkciót betöltő Walls of Jericho-ját idézi. A sound egy kicsit zörgős, csörömpölő, a zene némileg kusza, egyébként semmi gond vele, tipikus old school, különösebb szélsőségektől (értsd: emlékezetes pillanatoktól) mentes, második vonalbeli speed/thrash. Milo énekhangjáról a korai Vendetta jutott eszembe. A villámgyors címadóban egy jóleső lassítás is helyet kapott, a Scattered by the Wind dallamos gitárbetétjével, váltásaival emelkedik az átlag fölé, a Dragon’s Blood-ra pedig Slayer-es középtempója, a meglepően sokszínű gitárjáték, valamint a dallamos kórus és refrén miatt kaptam fel a fejem. Sokan mások, gondolom, elsősorban a gyors témák miatt értékelik nagyra ezt a lemezt, számomra viszont éppen ez a visszafogottabb tempójú darab (a DB) az anyag legjobb nótája.

A The Thing Within már a legelső percben is meglepő változatosságot mutat, a folytatás azonban egy fokkal kevésbé izgalmas. A Mortal Dread középtempójáért is piros pont jár, az instrumentális The Undead Cry-ban is gyorsak, váltogatják is a témákat, viszont érzésem szerint messze nem használják ki a hangszeres játékban, a játékosságban rejlő lehetőségeket. Szimpatikus riffel, gitárdallammal nyit az albumot záró Beyond the Light, és a középrész basszus-vonalvezetésű, keleties hangulatú, dörmögő hangú középrésze is disztingvált bólogatásra késztetett.

Mai füllel hallgatva a Dühöngő Acél zaját, a teljes albumot beszereztem, de számomra túl sok benne a kapkodás, nem gondolom, hogy innentől sűrűn fogom hallgatni, és sajnos a többi Deathrow-lemezhez sem csinált kedvet az anyag.

Pestilence: Malleus Maleficarum (1988)

1990 környékén volt egy időszak, amikor Vectominak és Attermann-nak köszönhetően rengeteg, számomra addig ismeretlen együttessel ismerkedhettem meg. Jelentős részük idővel ki is hullott a rostán, lemezeikről maximum egy-két nótát, sokszor instrumentális szerzeményeket őriztem meg „hangminta gyanánt”. A holland Pestilence bemutatkozó albuma esetében is ez történt: gyűjteményemben csupán a szöveg nélküli, szűk kétperces Osculum Infame című tételnek sikerült megvetnie a lábát. Számomra máig ez a tétel képviseli a thrash/death műfajában alapzenekarnak számító bandát. 🙂

Egyszerűen nem jött be, amit akkor Patrick Mameliéktől hallottam. Ma elsősorban Martin van Drunen hangja és a zene „hadarós” tempója irritál, a kiállásokat és a lassabb témákat azonban egész tűrhetőnek tartom. Ebből a szempontból számomra kifejezetten ígéretesen indul a Parricide: bő egy percen át semmi csapkodás, aztán persze igen, és később is visszafogják még egyszer az iramot. A legtöbb számról ugyanezt tudom elmondani, az anyagról összességében pedig azt, hogy a korai Pestilence muzsikája továbbra sem az én zeném. Ami számomra maximálisan élvezhető és befogadható, az a címadó intró és a már említett Osculum…, a többi nótából viszont csak momentumok tetszenek, ami kevés egy tartós kapcsolathoz köztem és a holland pestis hírnökei között…

About Coly 1043 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*