Mire jó egy ilyen, gyakorlatilag számonként más felállásban készített feldolgozásalbum? Például hogy olyan line up-okat is hallhassunk muzsikálni, amilyeneket máskülönben soha. Persze Benante, Mark Menghi és Mark Osegueda már játszottak együtt 2015-2016 folyamán a Metal Allegiance soraiban, és nyilván „anyu és apu”, azaz Charlie és párja, a Butcher Babies egyik pacsirtája, Carla Harvey is örömzenélhettek együtt, mondjuk, egy jó hangulatú, baráti grillparti alkalmával.
Továbbá, hogy kedvenceinket új oldalukról is megismerhessük. Mindenekelőtt a „házigazdát”, akiről kiderül, hogy a 60-as, 70-es évek előadói és a jelen popsztárjai közül is vannak favoritjai, legalábbis tőlük kedvenc dalai. Másrészt, Mark Oseguedát is ritkán halljuk ilyen lágyan énekelni, ahogy a Henteslányok zenés összejövetelein Carla sem elsősorban a lírai oldalát domborítja. Egy kicsit olyannak érzem ezt a dalcsokrot, mint a Sztárban sztár vagy egyéb nagyszerű esztrádműsorok soundtrackjét: jó néhány énekes kibújik a bőréből és egy másik karaktert ölt magára, ami itt kivételesen mindenkinek jól áll.
Illetve hogy olyan nótákat és előadókat is megismerhessünk így, metalosítva, amelyekkel eddig még nem találkoztunk, vagy alapvetően messzire elkerültünk volna. Jómagam a lemez 14 dalának éppen a felével futottam már össze korábban, és az újak között is volt olyan, amelynek kifejezetten örültem. Hozzáteszem, a Silver Linings nem erőszakolja meg az eredeti szerzeményeket, inkább azok hangzását veszi át, így aztán ez nem egy metalkodó, sokkal inkább egy ellazulós, kikapcsolódást segítő anyag, amelynek felvételei online, Benante úgynevezett karantén jam-jei során zajlottak.
„Múlt év februárjában, a COVID-19 és az összes többi szarság miatt gyakorlatilag folyamatosan rá voltam cuppanva a hírekre a tévében és a telefonomon, és szép lassan depresszióssá váltam – emlékezik vissza a dobos. – A barátnőm javasolta, hogy szakadjak le ezekről, és inkább csináljak valami kreatívat, legyen az képzőművészet, dobolás vagy dalszerzés.”
Benante megfogadta Carla tanácsát: leült az otthoni dobfelszereléséhez, és elkezdett együtt játszani a felvételről szóló dalokkal, ami kihúzta őt a gödörből és újra felélesztette a kreativitását. „Egy csomó zenész barátomról tudtam, hogy hozzám hasonlóan hullámvölgybe került lelkileg, így megkértem őket, hogy játszanak el velem néhány dalt, és erről esetleg még videót is készítenénk. Így kezdődött.”
A City of Blinding Lights nem feltétlenül a legerősebb kezdés, mindenesetre érdekes Mark Oseguedát (és Frank Bellót) hallani, ahogy U2-t énekelnek. Az Edge féle csilingelő gitárhangzást nem teljesen sikerült reprodukálni, de a dal így is egy kellemes darab.
A Mother Love Bone Chloe Dancer/Crown of Thorns-ában Osegueda nagyon eltalálta Andy Wood orgánumát, de talán éppen ezért érzem egy kicsit feleslegesnek ezt az átiratot: szinte ugyanazt adja, mint az eredeti, akkor meg minek? Ugyanez a helyzet az Iron Maiden Transylvaniájával is, amit majdnem ugyanolyan jól adnak elő (a Skid Row-s Dave „Snake” Sabo, valamint az Anthrax háromötöde: Bello, Jon Donais és Benante), mint annak idején Steve Harrisék, de semmi újat, meglepőt nem visznek bele, úgyhogy akkor már inkább az originált választom. A Living Colour Funny Vibe-ja pedig egyenesen az eredeti énekes, Corey Glover előadásában hangzik el: némi elektronikával és basszussal egy kicsit ugyan megbolondítják a dalt, de ezzel sem térnek el radikálisan az 1988-as változattól. A zenészek célja persze nem a meghökkentés vagy a régi kép átszínezése, hanem a kényszerű bezártságból kiutat jelentő örömzenélés, önmaguk szórakoztatása volt.
„Ez nem szólóalbum, hanem egy olyan lemez, amin néhány barátommal a kedvenc dalaimat játsszuk. Tettük mindezt egy nagyon nyomasztó időszakban, és ezzel sikerült rátalálnunk egy ragyogó fényforrásra; bebizonyosodott, hogy a sötétség ellenére mindig vannak reménysugarak az életünkben.” Az ember akaratlanul is a Dream Theater 2009-es albuma, a Black Clouds & Silver Linings címére asszociál, ezen túl viszont nyilván semmi közös nincs a két anyagban (hacsak az nem, hogy Jordan Rudess mindkettőn szerepel).
Van néhány meglepő dalválasztás is (Massive Attack, Tom Petty, Billie Eilish, Fleetwood Mac stb.), aminek köszönhetően meglehetősen vegyes a felhozatal. Talán éppen emiatt eshet a kezdeményezés két szék között a földre: a metalrajongóknak valószínűleg nem lesz elég kemény az anyag, a popfanoknak viszont lehet, hogy túlságosan is az. Bár a durvaságmutatót figyelve, az album mintha inkább az utóbbiakat célozná meg… Ezt a vélekedésemet erősíti, hogy a YouTube-on acélosabb nóták is léteznek a projekttől, például a Soundgarden Rusty Cage-e, az S.O.D. March of the S.O.D.-je, a Discharge-tól a Dooms Day/The Final Blood Bath kettős vagy a N.W.O.B.H.M.-egyveleg, amelyek azonban nem kerültek fel a lemezre.
A Massive Attack Teardrop-jában Carla Harvey-nek finom, érzéki hangja van, úgyhogy ő is új oldaláról mutatkozik be, párja viszont sem itt, sem a lemez többi dalában nem viszi túlzásba a brillírozást, miközben a metal színtér egyik legelismertebb ütősét tisztelhetjük benne. Viszont gitározik, bőgőzik és zongorázik is (mármint Benante), ami a kreditlistán nincs feltüntetve, csak a videókon látszik.
Benante egyik legnagyobb húzása ezen a lemezen valószínűleg a Run DMC alapító rapperének, Darryl „DMC” McDaniels-nek a csatasorba állítása, akinek vendégszereplése ugyanakkor mégsem annyira meglepő – azok számára, akik tisztában vannak Charlie hip-hophoz, raphez való vonzódásával (lásd korábban az Anthrax és a Public Enemy által közösen rögzített Bring the Noise-t). A névadó nótát (Run DMC) kellemesen fémesíti Rob Caggiano, az egykori Anthrax-, most Volbeat-gitáros játéka.
Akivel pedig Benante a felvételek időszakában a leginkább egy hullámhosszra került, az a Suicidal Tendencies-basszer Ra Diaz: a „házigazda” dobos után ő szerepel a legtöbb dalban, szám szerint hétben, és olyan nótákban halljuk őt a leginkább parádézni, mint a Bad Guy vagy a Jimmy James Jam.
Ezzel a Billie Eilish „átirattal” kapcsolatban egyébként igen vegyes érzéseim vannak. Az eredeti előadótól és a dal bugyuta minimalizmusától kiütéses leszek, a két metalos cimbora viszont kellemesen feszessé teszi a végeredményt.
Az egyik kedvenc tételem a lemezről a Fleetwod Mac Rhiannon-ja, ami eredetileg egy 1975-ös szerzemény, a dalt éneklő Jennifer Cellát pedig leginkább a Trans-Siberian Orchestrából ismerhetjük. (Abba már bele sem megyek, hogy a nótának van egy másik, Benante-ék által rögzített verziója is, amiben az eredeti csalogány, Stevie Nicks énekel és Alex Skolnick gitározik.)
Tom Petty életműve eddig ugyancsak kívül esett a látókörömön. A zenész Yer So Bad című dalát Carla Harvey adja elő, aki itt ismét egy új arcát mutatja meg, amikor is füstös, karcos hangon énekel. Talán ettől, talán a dal hangulatától pillanatnyilag ez a kedvenc tételem az albumról.
A 70-es évek progresszív rock supergroup-ját, a U.K.-t viszont nagyon is ismerem és szeretem. Presto Vivace című szerzeményüket ezen a lemezen egy igazi metal all star csapat interpretálja: Benante és Ra Diaz mellett Alex Skolnick (Testament) gitáron és Jordan Rudess billentyűs hangszereken. Ezzel együtt ők sem váltják meg a világot: igyekeznek hozni az eredeti darab zenei színvonalát és hangulatát, olyannyira, hogy még a koncertfelvétel közönségzaját is otthagyták a dal elején.
S ha már itt tartunk, a videóból úgy tűnik, hogy a Bad Guy karantén jam-változatában az eredeti előadó dalára vették rá a dobot és a basszust. Hasonló érzésem van a Kiss All The Way-jének és Mr. Speed-jének hallgatása közben is: annyira Gene Simmons-os, illetve Paul Stanley-is az ének, hogy gyanítom, a régi vokálsávokat használták, ugyanis sem PJ Farley-nek, sem Joe McGinness-nek nem ilyen az orgánuma. Az All the Way-ben egyébként az ex-Manson-, jelenleg Rob Zombie-gitáros, John 5 (John Lowery) is tiszteletét teszi.
Változatos, szórakoztató egy óra tanúi lehetünk, ami nem a bravúroskodásról, hanem az együtt-muzsikálás öröméről, egyfajta karantén-terápiáról szól. Amit hiányoltam belőle, az a súlyosság: ahhoz képest, hogy kik játsszák ezeket a dalokat, eléggé mollra lettek hangolva. Illetve tudom, hogy telhetetlenség, de ha már ennyi nótában szerepel, Ra Diaztól is szívesen hallottam volna valamivel több szólisztikus betétet. Feldolgozásalbumról lévén szó, pontozni természetesen nem fogom a produkciót.
A végére pedig egy, a mi fülünknek is kedves szösszenet, szintén karantén-jam, ami a fent említett (sejtett) kereskedelmi szempontok miatt ugyancsak lemaradt az albumról.
Válasz írása