Lehetek-e elfogult ezzel a zenekarral kapcsolatban? Határozottan igen, hiszen egyik óriási kedvencemről van szó. Örök emlékeim és élményeim egyike, amikor 1990-ben döbbenten hallgattam a Heavy Metal Híradóban a Put Them to Death nótájukat az Eaten Back to Life címet viselő debütálásukról. Rögtön szerelem szövődött közöttünk.
Két kérdés merült fel bennem. Van-e még manapság hírértéke egy aktuális Cannibal Corpse album megjelenésének, illetve tudnak-e még újat nyújtani rajongóiknak? Mindkettőre határozott igen a válaszom. Alex Webster: „A lemez azon az ösvényen halad, amelyen most már jó néhány éve járunk. Szerintem nagyjából mindig hasonló módon állunk a dalszerzéshez: mindannyian a lehető legsúlyosabb, legemlékezetesebb dalokat próbáljuk összerakni. Azt szeretnénk, ha az összes nótának jellegzetes karaktere lenne. A mostani leginkább észrevehető különbség Erik csatlakozása. Három teljes dalt hozott a lemezhez, zenével, szöveggel, és a dalszerzési stílusa, gitárjátéka mindenképpen pluszt adott az összképhez. Úgy gondolom, remekül összeforrt a stílusa a miénkkel. Emellett jó barátunk is, szóval személyes szempontból is tökéletesen passzol közénk, de hát tudtuk is, hogy így lesz. Technikailag pedig mindannyian megerőltettük magunkat egy kicsit, talán a leginkább Paul. Dob tekintetében alighanem ez az eddigi legintenzívebb albumunk, és részben ennek is lehet némi köze Erik belépéséhez. A dalai gyakran technikailag komoly kihívást jelentő dobtémákat rejtenek, ami alighanem annak köszönhető, hogy sokéves tapasztalatokkal rendelkezik gyors death metalban.”
Erik, azaz Erik Rutan csatlakozásáról van szó, és jó hír a death metalosok számára, hogy belépésével nem vetett véget a Hate Eternalnak. Erik Rutan: „A Hate Eternal mindenképpen folytatódik. JJ, Johnny és én alig várjuk, hogy felvegyünk egy újabb könyörtelen Hate Eternal lemezt, ha megfelelő az időzítés. Mint sokan tudják, a pályafutásom során mindig is több dolgot csináltam párhuzamosan, és továbbra is folytatni tervezem ezt: ott a Cannibal Corpse, a Hate Eternal, a Mana Recording stúdióm, a produceri munkáim, illetve ha időben belefér, további zenei kirándulások is várhatók. Akad néhány további remek Hate Eternal hírem, ezekről a közeljövőben számolok majd be, és nagy örömmel folytatom az elmúlt évtizedekben megkezdett utamat.”
Csak a rend kedvéért: névjegyét a Ripping Corpse zseniális Dreaming with the Dead lemezén tette le az undergroundban. Akár kézenfekvő megoldásnak is tűnhet, hogy Rutan a zenekar tagja lett, lévén, hogy több ízben is dolgoztak nála a Mana stúdióban (Kill, Torture, Red Before Black), tehát szó sem volt zsákbamacskáról. Úgy vélem, talán eddigi legváltozatosabb korongját készítette el a kvintett. Jó szokásukhoz híven egy méregerős, arcba mászó tétellel, a Murderous Rampage-dzsel nyitnak, azonban a dal közepén elhelyezett középtempós váltás azt vetíti előre, hogy az egydimenziósság, mint olyan, kizárt, és ahogy Alex mondta, „megerőltették magukat”. Viszont nem kicsit, hanem nagyon. Paul Mazurkiewicztől soha az életben nem hallottam olyan technikás, összetett dobolást, mint ezen az anyagon, legjobb példa ennek alátámasztására a kimért ritmusban fogant, de gyors részeket is felvonultató Condemnation Contagion.
Nem vitás, brillíroznak a muzsikusok, a szerzemények hemzsegnek a jobbnál jobb, fület gyönyörködtető ötletektől. Eleve már a Necrogenic Resurrection szaggatott, megtört, doomos váltásáért jár a maximális öt pentagram, egyszerűen hatalmas nóta! Az Inhuman Harvestben a málházós, bólogatásra késztető témák dominálnak, természetesen egy kevés gyors, grind-os ütemmel megspékelve. Kellemesen zakatol a Surround, Kill, Devour; harmóniák bukkannak fel a Follow the Bloodban és azt a következtetést vonhatjuk le, hogy háttérbe szorult a száguldás, a zúzás, úgymond a művésziességre fektették a hangsúlyt. Az a bizonyos Erik Rutan által írt három nóta amúgy a Condemnation Contagion, a mészáros Overtorture, illetve a Ritual Annihilation, míg a Murderous Rampage-ben háttérvokálokkal segít be.
Pazar az album utolsó harmada (is), amelyet a végig kimérten haladó Slowly Sawn, az Overtorture és a lassú/gyors részeket váltogató Cerements of the Flayed képvisel. Enyhe merészséggel hajlamos vagyok arra a kijelentésre, hogy önmagukhoz képest egy progresszív megközelítésű alkotást hoztak létre. Úgy gondolom, a hangzásra nem érdemes kitérni: Erik Rutan szakértelme, Mana stúdiója garancia a hibátlan végeredményre.
Tizenötödik lemezén megújult a Cannibal Corpse, valóban a maximumot hozták ki magukból, egyben fel is adták a leckét önmaguknak a folytatást illetően. Amennyiben ez a tagság egyben marad és Erik a Hate Eternal mellett kellő időt tud szakítani a csapatra, további remek alkotásokra számíthatunk tőlük.
Leave a Reply