Ha lenne egy kis igazság a földön, akkor ezt a dán csapatot a népszerűséget illetően minimum a Kreatorral, a Sodommal, a Destructionnal, esetleg a Big Fourral emlegetnénk egy lapon. Minden megvolt náluk, ami az áttöréshez szükségeltett: remek nóták, magabiztos, technikás hangszerkezelés, feszesség, keménység, kiváló dallamok. Mégis csak a kultikus kedvencek pozíció adatott meg nekik.
1987 egyik legzseniálisabb produkciója mindenképpen a Terror Squad album volt. Nagyon erős mezőnybe érkezett, versenytársak voltak bőven, gondoljunk csak a Persecution Mania-ra, a Terrible Certainty-re, a The Legacy-ra, a The Ultra-Violence-re, az Unstoppable Force-ra, illetve megannyi, másik klasszikusra, az Artillery második anyaga azonban toronymagasan emelkedett ki az akkori felhozatalból. Sajnos volt egy kis bökkenő, amit úgy hívtak, hogy Neat Records, ugyanis az angol kiadó „mindent elkövetett” annak érdekében, hogy a banda semmire ne vigye. 1990-ben jött a By Inheritance, immáron a Roadrunner gondozásában, addigra viszont a thrash csillaga már kezdett leáldozni, berobbant a death metal hullám, így a csapat újra szívott, mint a lefolyó. A két lemeztársaságban az volt a közös, hogy különösebben egyik sem fordított komoly promóciót, reklámot az Artillery-re, így a hivatalosan ki nem adott 1992-es, John Mathiassen énekessel rögzített The Mind Factory demót követően az együttes levonult a színről.
Rengeteg tagcsere, viszontagság, pechszéria után 2007-ben egyesítették újra erőiket, ráadásul a kiadói háttér is rendeződött, hiszen a Metal Mind Productions (When Death Comes, My Blood) után a Metal Blade-nél leltek biztos otthonra. Tavalyelőtt, Morten Stützer halálával komoly csapás érte a bandát, de ez a szomorú esemény sem törte meg őket, mert egy új gitárossal, Kræn Meierrel (Hell’s Domain, Nominon, Sacrificial) folytatják tovább pályafutásukat. A szimplán X-re keresztelt új anyag címe is jelzi, hogy ez a tízedik albumuk, illetve azt, hogy kiégésnek, megfáradásnak nyoma sincs bennük. Mondom ezt úgy, hogy a legutolsó korong, amit hallottam tőlük, a My Blood volt. Ők is a „melyik korszakukat szereted a legjobban?” zenekarok közé tartoznak, és nem meglepő módon rajongótáboruk nagyobbik része a Flemming Rönsdorf érára adja a voksát. Ahogy, nem titkoltan, én is.
Miután Michael Bastholm Dahl énekes számára az X a negyedik Artillery album, amelyen szerepel (Flemming is négy alkotáson dalolt), ezt azt valószínűsíti, hogy a felek kölcsönösen elégedettek egymással. Michael Stützer: „Azt akartuk, hogy a dalokban meglegyenek a tipikus Artillery stílusjegyek, így a riffek és a fogós részek, az agresszív és melodikus témák szokásos kombinációjával. Mindig a dallamos thrash metalt akarjuk ötvözni a ’70-es és a ’80-as évek súlyos hangzásaival, ezúttal néhány dalban új elemekkel. Nem kell túlzottan megerőltetnünk magunkat, amikor lemezt írunk, mert imádjuk, amit csinálunk. Ha valaki negyven évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy tíz lemezt készítek és hatvan különböző országban játszom, nem hittem volna el.”
Morten haláláról pedig így nyilatkozott: „Kemény volt. Még akkor is, ha 2016 óta nem játszott velünk élőben, mindig támogatott bennünket. Morten különleges muzsikus és dalszerző volt és egy nagyon humoros srác. A halálát követően volt az első alkalom, amikor elgondolkodtam azon, hogy befejezem a zenélést. De ő mindig azt mondta, hogy tovább kell mennem az Artillery-vel és folytatnom a játékot, akkor is, ha ő már nem lenne ott. Annyira hiányzik.”
A hallottak fényében azt mondom, nagyon jól döntött Michael, egyrészt mert egy kitűnő gitáros került a zenekarba, másrészt pedig hozzák a tőlük megszokott (elvárt?) magas színvonalat. Abban is igazat adok neki, hogy az X a tipikus Artillery védjegyeket vonultatja fel, csupán az új elemekre nem bukkantam sehol. Mivel ez volt az első találkozásom Michael Bastholm Dahllal, meglepett, hogy mennyire dallamosan énekel, hangjában nincs meg az a ráspolyosság, karcosság, ami Flemming Rönsdorfot jellemezte, ugyanakkor remekül passzol a zenéhez. Tagadva, tagadhatatlanul a mindenkori Artillery számára a By Inheritance a mérce a dalszerzést illetően, legalábbis a nyitó The Devil’s Symphony elején, a Silver Crossban és a Varg I Veumban hallható keleties betét, valamint az ars poeticaként felfogható In Thrash We Trust is ezt szimbolizálja.
Valószínűleg csak engem ért újdonságként az In Your Mind modern, szaggatott témákkal tarkított megközelítése; lírai elemekkel spékelt darab a The Ghost of Me, magas fordulatszámon pörög a Force of Indifference és a Mors Ontologica, tehát minden az elmondottakat igazolja. Számomra az Eternal Nights tűnik csak halványabbnak a többi számnál, de ennyi bőven belefér, nem akadok fenn rajta. Az is megszokott esetükben, hogy az alapok gőzmozdonyként húznak, robognak, a Peter Thorslund basszusgitáros és Josua Madsen dobos alkotta ritmusszekció a gitárosokhoz hasonlóan brillírozik.
Rettentő szimpatikus húzás, hogy a digipack CD verzióra feltették a tavalyi The Last Journey single mindkét szerzeményét. A címadó egy lírai felhangokkal kísért, Morten Stützer emlékének ajánlott felvétel, amelyben a korábbi Artillery énekesek, Flemming Rönsdorf és Søren Nico Adamsen vendégszerepelnek, a másik dal pedig a Metallica Trapped Under Ice klasszikusának egy hiteles, az eredetihez hű, velőt rázó feldolgozása. Terkel Christensen producer falbontó hangzással koronázta meg a végeredményt és ez így, ebben a formában számomra maximális teljesítményt eredményez.
Nem értek egyet Majka kollégámmal, hogy gyenge lett a korong, mert ez egy nagyon erős, pazar anyag, egyben arra sarkall, hogy a többi Dahl orgánumával fémjelzett lemezt is meghallgassam. Tudom, fél év még hátra van 2021-ből, de az X nagy eséllyel felkerül(het) az idei esztendőt értékelő, összesített Top 10-es listámra.
Leave a Reply