Úgy emlékszem, nem más ajánlotta, ez a lemez is csak „szembejött velem” az interneten. Méghozzá a kedvenc portugál csapatainkat firtató játékot követően, ugyanis ha korábban ismerem őket, biztos, hogy helyet kapnak nálam a dobogón. A mindössze 100 ezer fős luzitán kisvárosból, Viseuból származó Angriff 1997-ben alakult. Ez idő alatt azonban csupán egy EP-t és három nagylemezt jelentettek meg, aminek elsődleges oka, hogy 2012-ben feloszlottak, és csak tavaly indultak újra; ennek a friss nekibuzdulásnak a gyümölcse az idén januárban napvilágot látott Sodomy in the Convent.
A zenekar thrash metalt játszik, párhuzamként legtöbbször a spanyol Crisixet és a portugál Prayers of Sanity-t emlegetik velük kapcsolatban, nekem viszont elsőre (és másodikra is) a német Bonded jutott eszembe róluk. A csapat nevéül egy német szót választott, amelynek jelentése ugyanaz, mint az angol attack-é, vagyis roham, támadás. A banda dalszövegei erőteljesen politikusak és vallásellenesek, utóbbira az új lemez is kiváló példákat szolgáltat.
„Faith is suicide
Church is suicide
God is suicide
Life is denied
Bible is suicide
Quran is suicide
Torah is suicide
Life is denied”
(T.A.C.)
Az Angriff első korszakában még komplett – négy- vagy ötfős – zenekarként működött, a mostani felállás viszont inkább egyfajta projekt, két ember kooperációja. Az alapító José Rocha, aki alapvetően dobos, ezen a lemezen gitározik és bőgőzik is, míg OJ Laranjo, aki a 2006-os Under the Decadence-en már bemutatkozott az Angriff közönségének (azt követően viszont távozott az együttesből), az énektémákért és a szövegekért felelős. Az albumon másodikként elhangzó No Saviours No Gods című nótában nem kisebb név vendégeskedik, mint Chris Holmes, a W.A.S.P. egykori oszlopos tagja, két másik dal (Acolytes of Hardship, Sodomy in the Convent) szólóját pedig az az António Baptista játszotta fel, aki 2007-2015 között volt az Angriff tagja.
A Bondedet említettem hasonlatként, ehhez képest az albumot nyitó egyperces instrumentális The Bishop olyan, mintha az S.O.D. Speak English or Die lemezéről maradt volna le: középtempóban, de ellenállhatatlanul menetel. A No Saviours No Gods több sebességfokozatot variál, egyik kedvencem, az Asmodeus viszont főleg szélvészkedésével (és persze dallamos alapriffjével) hívja fel magára a figyelmet. Szintén emlékezetes nóta az Acolytes of Hardship és a címadó is, a Sodom Remember the Fallen-jét idéző The Baron of Doom pedig egyenesen a másik favoritom a lemezről. (Tom Angelripperék szelleme egyébként is erősen jelen van a korongon.)
A 12 számos, 35 perces anyag éppen ideális hosszúságú, és kellően fogós, változatos ahhoz, hogy az Angriff kiemelkedjen vele a viszonylag ismeretlen thrash csapatok népes mezőnyéből. Számomra üdítő volt a velük való találkozás, már megyek is a „boltba” a korábbi anyagaikért.
Leave a Reply