Mintha csak a thrash nagylexikonának egyik oldalát téptem volna ki: három A-betűs csapat, három szótagú zenekarnevek, ráadásul valamennyi anyag ugyanabból az esztendőből származik. Tizenkettő egy tucat, vagy valamelyik kiemelkedik az átlagból? Lássuk!
Acrophet: Corrupt Minds (1988)
Ez amerikai zenekar (Brookfield, Wisconsin) 1983-1991 között létezett, ez idő alatt két nagylemezt jelentetett meg, ez a debüt. A Bay Area-i thrash hangzást szerintem elég erősen lerontották a hardcore-os ordibálással. Ettől és a karakteres dalok hiányától számomra az album bő 34 perce sajnos végig egyhangú sikálásnak tűnik. A címadó nóta előtt felhangzó intró hallatán még reménykedtem, utána viszont már csak azt vártam, hogy mikor jön valamilyen emlékezetes momentum, amit az anyag pozitívumaként említhetek. Nos, talán még a Holy Spirit kezdése, helyenként a Living in Today, a Warped Illusions és a Forgotten Faith riffelése az, amire felkaptam a fejem. De annyira nem jön be a frontember, Dave Baumann produkciója, hogy végül egyetlen daluk sem ragadt meg – hírmondónak – a gyűjteményemben. Ezzel együtt persze lehet, hogy másnak nagyon is bejön ez a fajta muzsika…
Agony: The First Defiance (1988)
Míg Acrophet-ből csupán egyet tart nyílván a net nagy tudástára, Agony-ból annál több volt/van: utóbbiból tizenhatot sorol fel a Metal Archives, közülük most az 1984-ben még Agoniként indult svéd csapat egyetlen nagylemezére vetünk egy pillantást. Kezdetben hardcore punkot játszottak, csak később nyergeltek át a thrash-re. Nevük 86-ban változott Agony-re, három évvel később pedig már le is húzták a rolót.
Na, ennek a lemeznek az újrahallgatása érdekes sztori volt. Elsőre úgy tűnt, a svédek viszonylag kis amplitúdón mozognak, Pete Lundström (R.I.P.) énekhangja például kifejezetten monotonnak, egysíkúnak tűnt számomra, hangszeres bravúrokat sem hallottam ki a dalokból, gyakorlatilag háttérzeneként pörgött nálam az album, és csupán egy-egy izgalmasabb momentumra – riffre, szólóra – figyeltem fel.
Aztán jött az utolsó nóta, a Deadly Legacy, amit jó ismerősként üdvözöltem – valószínűleg ez a szám volt nálam az anyag egyetlen túlélője, amit a többi dalnál többször hallgattam. Nem véletlenül volt annak idején ez a kedvencem, hiszen a korong legdallamosabb és egyben legjobban kimunkált, legriffelősebb tétele is. Itt jön ki a legjobban kétgitáros játék minden szépsége, és a szóló is kifejezetten élvezetes. Kimagaslóan ez az album legjobb szerzeménye; kár, hogy a program végén hangzik el, mert aki az első négy-öt nóta után ráun a lemezre, az el sem jut idáig.
És miután ez véget ért, automatikusan újraindítottam a lejátszót, és akkor már egész más dimenziói tárultak fel az anyagnak. A zene túlragyogta a számomra kevésbé megnyerő éneket, a riffek, gitárok hangjainak hátán utaztam, és a „második” Deadly Legacy után azt gondoltam, hogy ennek a lemeznek bizony helye van a gyűjteményemben!
Atrophy: Socialized Hate (1988)
Bár ők is csupán két albummal örvendeztették meg a thrash muzsikák rajongóit, az itt felsorolt három csapat közül talán az arizonai Tucsonból származó Atrophy futotta be a legnagyobb karriert, már csak azért is, mert ők kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de a mai napig léteznek. Igaz, a másodikként megjelent és azóta is utolsó lemezük, a Violent by Nature is már több mint 30 éves…
A Socialized Hate így logikusan a bemutatkozó anyaguk, és az itt felsorolt nagylemezek közül talán ennek van a legnagyobb respektje. Az Atrophy muzsikájában erőteljes Testament-hatásokat érzek, elsősorban Brian Zimmerman hangjának köszönhetően, a sound és maga a zene azonban nem nő fel Chuck Billy-ék albumai mellé, miközben az arizonai kvintett zenéje akkortájt keményebb volt neves kollégáikénál. A tengerentúlról a Defiance, kontinensünkről pedig az Exumer neve ugrott be még párhuzamként velük kapcsolatban.
A Chemical Dependency a Slayertől megszokott vehemenciával nyitja az albumot. A másodikként elhangzó Killing Machine-ben a vontatott, középtempós refrén és a tempóváltások is tetszenek, de erről még nem mondanám, hogy beránt a képzeletbeli moshpitbe. A Preacher, Preacher az első olyan nóta, amely igazán az én szám íze szerint való: többek között az album leghosszabb és legjobb bőgő-magánszáma hallható benne, és a gitár is új hangon szólal meg. A táncos léptű gyászzenével induló, többször is mosh-tempóra váltó Beer Bong-ot, a címadó nóta hangszeres témázgatásait és a Product of the Past refrénjét is szívesen hallgatom; a Rest in Pieces eleje is reménykeltő, ám ez a szerzemény végül mégsem forrja ki magát (számomra).
A többi nótában is ügyes megoldásokat hallunk, az éneket thrash-mércével mérve már-már dallamosnak mondanám, azonban a lemezről hiányoznak az igazán ütős számok; gondolom, részben ezért is ragadt meg végül az Atrophy a thrash második (harmadik?) vonalában.
Leave a Reply