Y&T, Beast, Attila

Anno elég sok lemezt begyűjtöttem az 1985-ös projekt keretében, de úgy látszik, mégsem eleget: e cikk három főszereplője közül kettő is kimaradt belőle (az Attila is, de ők egyébként sem estek ebbe a körbe).

Y&T: Down for the Count (1985)

Amikor régi nyilvántartásaimat böngésztem rég hallott zenéket keresve, ott a Y&T neve mellett csak annyit találtam, hogy (3). Ami három számot jelentett, az viszont nem derült ki belőle, hogy melyik albumról mely nóták voltak meg. Az első kazettáim egyikén, egy meglehetősen rossz minőségű szalagon kaptak helyet ezek dalok, így sejtettem, hogy a csapat 1984-es vagy 85-ös lemezéről származhatnak. És hogy működik az elme: elég volt végigpörgetnem előbb az egyik, majd a másik korongot a neten, egyből ráismertem, hogy mely szerzeményekről van szó.

A rádióban adták le – szokás szerint – a lemez szűk első fél óráját, és én még abból is szelektáltam. Dave Menikettiék ezen az albumukon (is) tipikus amerikai, szintivel megtámogatott muzsikát játszanak, ami a súlyosabb részeknél a Mötley Crüe-t és a Ratt-ot, a poposabbaknál pedig Bryan Adams világát idézi. Én nyilván az előbbi vonalat preferáltam, így köthetett ki nálam az In the Name of Rock, az Anything for Money és a Looks Like Trouble. Annyira viszont nem tetszett a zene, hogy teljes albumokat is beszerezzek az együttestől. Most viszont, ahogy a dalokat hallgattam, arra jutottam, talán érdemes lenne egy kisebb válogatást összeállítanom a banda karcosabb nótáiból.

A kaliforniai zenekarról egyébként két mondatban annyit, hogy 1974-ben indultak, egy négyéves szünetet követően pedig 1995-ben újjáalakultak és azóta is léteznek. Legnépszerűbbek a 80-as évek közepén, második felében voltak, amikor is rangos fesztiválok húzónevének számítottak.

Beast: Like Living in a Cage (1985)

Szintén régi listáimon találkoztam a német Beast nevével, látva, hogy egy egész albumnyi anyagom volt tőlük, de az igazat megvallva, semmire – sem arcokra, sem dalokra, refrénekre – nem emlékszem velük kapcsolatban. Ennyire tetszhetett, amit játszottak… 🙂

1981-ben lettek SKY-ból Beast, és nem tévesztendők össze más német szörnyetegekkel, többek között a Warlock elődzenekarával. A LLiaC a második nagylemezük, amit 1992-ig további két korong követett, majd valamilyen formában elég komoly szünetet tarthattak, mert ötödik és egyben utolsó albumuk 2015-ben látott napvilágot, ezt követően viszont – a Metal Archives szerint – feloszlottak. A tagokat nem különösebben nevesíteném, ugyanis a 2011-ben elhunyt énekes-gitáros, Hans J. Bergt (a LLiaC-en is az ő hangját halljuk) kivételével egyiküknek sem volt ismert zenei elő- vagy utóélete.

A német kvartett által játszott muzsikáról olyan honfitárs zenekarok jutnak eszembe, mint a Steeler vagy a Breaker, ami azonban alapvető különbség, hogy a Beast náluk legalább egy ligával lejjebb játszik. A dalok többségének feelingje boogie-s, rock and rollos, a gitárok viszont meglepően mélyen, öblösen döngenek. Meggyőzően interpretálják Gary Glitter (I’m) The Leader of the Gang-jét, ez azonban önmagában kevés lenne az üdvösséghez. Elsőre nem igazán adta magát az anyag, már éppen le akartalak róla beszélni benneteket, de másodikra már majdnem ugyanannyi nóta tetszett róla (címadó, Mad Man, Bad Demon stb.), mint amennyi nem, úgyhogy aki nem ismeri, annak talán érdemes tennie vele egy próbát.

Attila: Rolling Thunder (1986)

A holland Attila (ex-Wells Fargo) 1983 óta folyamatosan létezik (bár 1994 után csak tavalyelőtt jelentkeztek új anyaggal) és a power metal vonalon mozog. New York-i névrokonaik ugyancsak 1983-ban indultak, ők viszont egy nagylemez – a Rolling Thunder – kiadását követően feloszlottak. Utóbbi csapat heavy metalt játszott, amin a zsizsegő gitárhangzásnak köszönhetően kellemes retró hangulat érződik. (Egyébként két másik Attila is létezett/létezik az Egyesült Államokban: az egyik 1969-70 között hard rockot játszott, a másik pedig 2005 óta deathcore-ban utazik.)

Annak idején biztos az egész albumot hallottam, ám akkor csupán a Defcon I/Thermonuclear Warrior kettőse fogott meg annyira, hogy átvegyem magamnak. Előbbi egy intró, utóbbiban pedig az anyag legnagyobb ívű („legdallamosabb”) refrénjét halljuk. Változatossággal nem lehet vádolni őket, a folyékony fém viszont egészen biztos ott csörgedezett az ereikben. Zakatoló riffek szárnyán suhannak el előttünk az alapvetően azonos tempójú szerzemények, és a tíz nótát bő 36 perc alatt lezavarják. Az első hét számba nem igazán lehet belekötni, sőt, kifejezetten szórakoztató, amit csinálnak. A Wild-ban például dallamos gitárt is hallunk és a basszust is nekieresztik (Vincent Paul Manfredi).

Onnantól viszont egy kicsit mintha elbizonytalanodnának. Alice Cooper School’s Out-ját az elviselhetőség határán belül adják elő, a Chains Around Heaven-ben viszont a lazább-dallamosabb (glam) vonallal próbálkoznak, ami szerintem nem áll jól nekik, nagyon nem passzol a banda horzsoló gitárhangzásához. Az utolsóként elhangzó Tryst-ben pedig már csak vánszorog a zene, amitől olyan semmilyen lezárása lesz az albumnak. Igaz, itt is szépen táncol a basszus, és a gitár is libabőröztetően csikorog, de messze nem ez az anyag legjobb dala.

Ami érdekes, hogy a Beast-hez hasonlóan itt sem tudunk a tagok egyéb zenekarairól (a 2017-ben elhunyt Manfredi-éről igen – Assassin, Raven Black, Suite 19, Big Luck & Trouble, Law of the Land –, de úgy sejtem, ezekkel nem sok vizet zavart). Az Attila mindössze egy nagylemezt tett le a műfaj fémasztalára; sajnálatos, mert érzésem szerint ennél azért több volt bennük…

Ui.: Az album remaszterizált újrakiadása, hat bónusznótával megspékelve 2018-ban látott napvilágot.

About Coly 1063 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*