Wolvennest: Temple (2021)

Nem tudom, miként befolyásolja a tisztánlátást az a felfokozott lelkiállapot, amikor egy zenebarát várva-várja valamelyik kedvencének soron következő megjelenését, de szerintem ront rajta. Belső láztól félrekalibrált iránytűvel nem könnyű az igaz ösvényen maradni. De nem is kell túlzottan nagy rajongónak lenni ahhoz, hogy egy jól sikerült lemez beégett benyomásai kitakarják a valóságot, leárnyékolják a rálátást, mondjuk egy friss album megítélését illetően. Komoly elvárásokkal és ebből adódóan masszív előítéletekkel leterhelten vártam a Wolvennest második, teljes értékű művét (legelső hanghordozójuk még kollaborációban készült a Der Blutharsch And The Infinite Church Of The Leading Hand-del, így csak félig számolom egésznek), mert nincs itt semmi titok: három évvel ezelőtti korongjukkal örökre belopták magukat a szívembe, és kibillentették ítélőképességemet a pártatlan középpontból.

(A 2013-ban alapított társulat eredetileg Michel Kirby, Corvus Von Burtle és Marc De Backer projektjeként indult, majd gyorsan azzá a formációvá fejlődött, amely néhány éve már “rendes” zenekarként működik. A más csapatokban is aktív zenészek mellett – afféle háttérmunkásokként – művészek és audiovizuális segítők is beléptek a körbe, létrehozva egy olyan alkotói közösséget, amelynek tagjai hasonlóan gondolkodnak életről, halálról, jóról, rosszról, “ittlétről” és “odaátról”.)

A Void a maga pszichedelikus mágiájával betöltött bennem egy olyan űrt, amelynek a létezéséről a belga csapat feltűnéséig nem is tudtam. Ha kell, közjegyző jelenlétében is megerősítem: a kimunkált, lélegző és transzba taszító okkult zenék színterén a Fields of the Nephilim fénykorának kihunytával keletkezett zavaró hiányt most mintha – nálam biztosan – a Wolvennest kezdené kitölteni. Nyilván, a két zenekar nem egymásnak tükörképei – időben sem fedik egymást, műfajuk sem azonos, a kettejük közti konkrét zenei párhuzam pedig gyakorlatilag nulla –, mégis, számomra – megszorításokkal ugyan –, de egyik behelyettesíthető a másikkal. Más vidéken születtek, de ugyanaz a bába segítette őket világra, és mindössze a hasonló minőségű koncentráltság teszi őket rokonokká, az a mágia felé kialakított viszonyulási pont (vagy annak vektora), ahonnan a fekete földek szívverését figyelik. Mindkettő hallatán ugyanazokat a porba rajzolt köröket látom magam előtt, íveik mentén ugyanannak a kézművesnek a gyertyái égnek, csak más térközökkel elrendezve. A Void számomra az Elizium hitelességével mérhető remekmű: illékony, bódító matéria, ínyenceknek lepárolt abszint.

Ehhez fogható mámort reméltem tehát a Temple-től is, és lényegében meg is kaptam tőle, bár voltak pillanatok – főleg az elején –, amikor azt hittem, hogy mégsem. Előzetesként a Swear to Fire már korábban is kinn volt, és mivel önmagában elég furának tűnt, el is bizonytalanított egy kicsit. Azt gondoltam, túl szögletesre vették a formát – legalábbis a Void lágyabb kontúrjaihoz képest –, de ahogy a teljes anyag kijövetele után annak része lett, és második számként végül beágyazódott a Templom egészébe, elkezdte a helyes irányból kapni a fényt, és az általam sérelmezett látszólagos merevsége lassan feloldódott az albumot beborító pszichedelikus atmoszférában, ami – mint műfajok bármelyikét könnyen feloldó sav –, azonos sűrűségűre emészt mindent a Wolvennest zenéjében. A számok ennek ellenére jobban elkülönülnek egymástól, mint elődjén, a karakterek határozottabban kiemelkednek a többi közül, köszönhetően például annak, hogy vendégénekesek is közreműködnek a lemezen. A zenekar énekesnője (és legjobban “dokumentált” arca) Shazzula mellett – aki feminin energiákat mozgató new age papnőként a csapat egyik meghatározó tényezője – most egy szám erejéig T.J. Cowgill teszi tiszteletét – és milyen jó, hogy itt van, mert a King Dude énekesével előadott Succubus talán az album egyik legerősebb darabja. Emellett a Disappear-ben az a DéHá énekel, aki ugyan külsős, de már szinte a csapat tagja (egyébként pedig számtalan projektben zenei mindenes), a Mantra-ban pedig Ismail Khalidi színesíti a képet.

Shazzula

Ha belegondolok, nem is annyira színes az a kép. A tónusok, amiket használnak, erőteljesek, de nincs belőlük sok. Az a kevés azonban, amivel varázsolnak, nagyon jól rezonál egymásra, így kiterjedt és delejes interferenciák találkoznak a Void-on, a Vortex EP-n és most, a Temple-n is. A Wolvennest gyertyafényben derengő közegében sok minden elsuhan az ablak előtt: dark rock és doom zenei áthallások, black metalt idéző sugallatok, oltárok körüli rítusok hangfoszlányai, boszorkányos igézetek. A szellemvilág közelsége meghatározza a Temple minden összetevőjét, maga alá gyűri a megszokott struktúrákat, elmozdítja a határokat. A számoknak nem is hossza, hanem kiterjedése van. Lágyan hajló burkok zárt világaiban, ismétlődő és egymásból variálódó összetevők randevúznak egymással, és tart táncuk “eddig” meg “addig”.

Az összesen 80 percnyi anyag minden tételét az “egyik legjobb”-ként tartom számon. Az Alecto nehéz lélegzését és sírkerti szépségét a Shape of Despair is sajátjaként üdvözölné, ha mondjuk bemutatkozó lemezükön tűnne fel. Ízig-vérig funeral doom ez, menetelés valami meg nem nevezett felé a végtelenben. Az olyan komor himnusz, mint az Incarnation, hideg leheletével borzolja föl a dark rock olajos és nehezen mozduló vizeit, távoli black visszhangokat keltve maga körül. Az All That Black már a címével is sokat elmond, és megerősíti azt, amit eddig is tudtunk: a zenekar lekapcsolt lámpák mellett olvassa a maga szentírásait. A lemezindító Mantra talán éppen egy ilyen hunyorogva kibetűzött szövegtörmelékből kerekedett invokáció, világok ügyeibe való beavatkozási kísérlet. A lemez zárása is láthatatlan falakon próbál átjárót találni – a Souffle De Mort francia nyelven előadott tízpercében, minden réteg lehullása után nem marad más a templomból, csak a tulajdonképpeni lényeg: a rítus.

Nem egysíkú zene ez, de valahol meg mégis az. Van egy magassága, azon a szinten hullámzik, de nem nagy kitérőkkel. Valójában így működik, ebben van az ereje. Tudja, mit akar, és attól nem lehet eltántorítani. Egyszerű, de jól eltalált témák mantrázásával pumpál magába energiát, pörgeti a hipnózis-spirált, amelynek középpontjában olyan forrást fakaszt, amiről senki nem tudja megmondani, honnan gyűjti vizét. A doom mentalitás eleve visszafogott tempót eredményez, a pszichedelia pedig nagyfokú cseppfolyósságot, e kettő jelenlétében pedig könnyen beáll az az állapot, aminek elérése a voltaképpeni cél. Mert erre megy ki a játék: lelökni a hallgatót a valóság pereméről, és hagyni, hogy lezuhanjon – vagy fölrepüljön – oda, ahová más út nem vezet, csak ez.

Így, a végén, nehezen mondok ítéletet. A Temple még túl friss ahhoz, hogy a tökéletes Void mellé vagy mögé soroljam. Időt kell adni neki, hogy a súlyánál fogva kiszorítson maga alól minden levegős részt, és megtalálja saját természetes egyensúlyát. A Void-ban mindenesetre több volt a pszichedelia, a Temple viszont rituálisabb annál (és valamivel kézzelfoghatóbb is), bár ezek a fogalmak mindkét albumon jócskán fedésben vannak egymással. A magát elnyelni képtelen kígyónak szentelt templomban a WLVNNST tovább halad a megkezdett úton: tűzzel és füsttel próbál egyben tartani az áradás fölött egy olyan hidat, amelynek íve csak addig feszül a két part közé, amíg meg nem virrad.

Egyelőre maradjunk annyiban, hogy négy és fél csillagot adok rá, de könnyen lehet, hogy mire a cikk kikerül az oldalra, már az ötöt fogom jogosnak érezni.

About Bársony Péter 71 Articles
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

1 Comment

  1. Ha akkor szólsz, nem most, akkor a Void nálam a 2018-as év lemeze lett volna (az amúgy egy kicsit gyengébb év volt nekem, a 2017-es és a 2019-es termésből több jött be)
    Egyelőre év lemeze esélyes a Temple, napok óta szinte mást sem hallgatok, csak ezt a két albumot
    Ha belegondolok, hogy 20 évvel ezelőtt is létezett volna ez a banda, és hozzám is eljutott volna, ezek a lemezek nagyon bejöttek volna, all-time örök kedvencek lennének a top10-es listámon… Akkoriban (sokat) írogattam, az akkori hangulatomban nagyon megfogott volna, és biztos több mű született volna. Most, hogy az akkori írásaimat összeszedtem, kipofoztam, és egy regénybe öntöttem, a kettő együtt nagyon jó szórakozás nekem

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*