1995-2000 között Székesfehérváron voltam főiskolás. Önmagában ennek az információnak nincs jelentősége, annak azonban sokkal inkább, hogy sikerült így megismernem az akkoriban a városban működő zenekarokat. Cadaveres De Tortugas (R.I.P. Zsombi), Gutted (kezdetben Genocide, majd Vespa Crabro), Emil és a Detektívek, Slang. Pezsgett az underground hazánkban, máig tartó ismeretségek, barátságok szövődtek.
Jelen cikk szempontjából a Slang a fontos, jobban mondva a csapat egykori gitárosa, Szőke „Szöszö/Blondie” Gábor, aki a magyar színtér egyik legszimpatikusabb, egyben legelkötelezettebb figurája. Zorall, Briganti, Sonicdollz, Suckerstarz, Supergoo – néhány formáció, ahonnan ismerős lehet a neve. A The Joystix-et 2005-ben hívta életre, és az eltelt 15 esztendőben egyfajta kultikus hírnévre sikerült szert tenniük. Nemcsak idehaza, de külföldön is jegyzik őket, folyamatosan koncerteztek, jelentették meg anyagaikat, azonban tavalyelőtt rossz híreket tett közzé a főnök: „A zenekar csaknem tizennégy év után úgy döntött, hogy határozatlan időre felfüggeszti a működését. A döntés elsősorban az enyém volt, de a többiekkel teljes egyetértésben hoztuk meg. Én általában eléggé be tudok lelkesedni dolgokért, ugyanakkor sajnos eléggé el is tudok kedvetlenedni bizonyos helyzetekben. Mivel tudom, hogy az elmúlt 15 évben mennyi munkát tettem ebbe a zenekarba, elég nehezen tudtam feldolgozni ezt a mértékű sikertelenséget. 2019 tavaszára eljutottam oda, hogy szinte semmi pozitívumot nem tudtam már felfedezni a zenekarral kapcsolatban, nyilván ez együtt járt egyfajta személyes válsággal is; úgy gondoltam, hogy ezt így ebben a formában most egy darabig nem szeretném csinálni. Az előzőben elmondottak miatt gondoltam, hogy ez nem fog örökre szólni, de újra kellett gondolnom a hozzáállásomat ehhez az egészhez. Onnantól, hogy ezt elengedtem, és találtam magamnak más dolgokat, amik ahelyett, hogy lehúztak volna, fel tudtak tölteni, elkezdtem összeszedni magam, és nyilván ebből adódóan egyre jobban megint a felszínre tudott bennem kerülni az az igény, hogy dalokat írjak, és újra foglalkozzam ezzel a zenekarral.” Múlt és jelen összefoglalva.
Ahogy a Pulse 360-ban Blondie elmondta (https://www.facebook.com/Pulse360.hu/videos/the-joystix-zenekar-pulse360-tv/161285145409575/), amolyan one-man show a történet, ugyanis ő a zenekar mindenese, mindazonáltal társai, Marton Zoltán basszusgitáros és Pintér Zsolt dobos nem bérzenészek vagy session muzsikusok. Kizárólag díjazni tudom, hogy újra begyújtották a rakétákat, mert a No Expectations toronymagasan a legjobb kiadványuk. Szöszö: „A lemez címe többek között azért is lett No Expectations, mert a jelenlegi helyzetben és zenei közegben valóban semmi elvárásom, illetve illúzióm nem nagyon lehetnek egy ilyen jellegű lemezzel kapcsolatban. Csak bízni tudok benne, és személyes sikerként élem majd meg, ha aki eddig kedvelte, amiket csináltam, annak okoz majd pár kellemes percet, és megér majd pár hallgatást. Ez egy kifejezetten személyes lemez, ha senkit nem érdekel majd, nekem akkor is fontos volt, hogy megszülessen, és bármi is lesz majd a sorsa, én nagyon örülök annak, és meg vagyok győződve arról, hogy lemezről-lemezre egyre közelebb kerülök ahhoz, aminek a Joystixot 15 évvel ezelőtt elképzeltem.”
A csapat által képviselt, lendületes punk ’n’ roll irány itthon sohasem volt divat vagy meghatározó jelenség, azonban esetükben nem rutinmunkáról, kliséhalmazról van szó, mivel a stílus adta keretekhez képest azokhoz, valamint önmagukhoz viszonyítva a változatosságra törekedtek. Mindegyik tétel közös jellemzője, hogy szinte első hallás után kitörölhetetlenül ragad az ember fülébe és jókedvet, mosolyt csal az arcára. A lemezt indító, dinamikus Ready to Go, a zongorával operáló Crystal Ball, a súlyos, szaggatott riffelésre épülő, The Wildhearts-os Miles Away, a 94, a zúzós Burn this City vagy a Don’t Stop sallangoktól és töltelékektől mentes, hibátlan produktumot eredményeznek.
Attól jó ez a zene, hogy nem kell megfejteni, túlgondolni, esetleg a végletekig kivesézni, egyszerűen hagyni kell, hogy sodorjon magával a lendület. Ami pedig a személyességet illeti, arról, például a Wasted Time kapcsán így vallott Blondie: „A 90-es évek számomra a „hajbandák” jegyében telt. Az összes ilyen muzsikát gyűjtöttem, és még a Los Angelesből származó, ZS-kategóriás zenekarok tagjainak a nevét is fejből tudtam. Csak azért mondom ezt el, mert erről a dalról az olyan kedvenceim jutnak eszembe abból az időből, mint a Heaven’s Edge, a Tyketto és társaik. 80-as éveket idéző hard rock dal ez, és szerintem abban az időben körülbelül minden harmadik zenekar írt Wasted Time címmel egy dalt, így egy kis fáziskéséssel ugyan, de én sem hagyhattam ki.”
Az album végén a Csendes éj egy érdekes, különleges, The Joystix féle változata hangzik el. „2018 év végén kaptunk egy felkérést a mára már megboldogult Rádió Rocktól, hogy készítsünk egy „joystixos” karácsonyi dalt. Ez lett belőle! A YouTube-on található egy videoklip is a dalból, amiben egy züllött, ópiátfüggő, pinabubus télapó kalandjait mutatjuk be.”
A produkció függvényében remélem, hogy az új erőre kapott The Joystix még sokáig folytatja működését. A hallottak alapján kár lett volna, ha lehúzzák a rolót. Méregerős album, a műfaj rajongóinak kötelező.
Leave a Reply