A grunge-ot ma is sokan vádolják azzal, hogy a 90-es évek első felében ellehetetlenítette az igazi metal muzsikát. A párharcból azonban végül az utóbbi került ki győztesen: a „világfájdalmukban lubickoló, nagymama-kardigános cipőbámulók” aranykora nagyjából öt éven át tartott. Ami lezárta ezt az időszakot, az Kurt Cobain merénylete volt 1994-ben saját maga és zenekara, a Nirvana rajongótábora ellen. A dicső évek nyitánya pedig egy másik tragédia, a Malfunkshun és a Mother Love Bone karizmatikus frontembere, Andy Wood 1990 márciusában történt heroin-túladagolása volt.
Wood-ról mindig is jóval kevesebb szó esett, mint Cobain-ről, Chris Cornell-ről, Layne Staley-ről vagy Eddie Vedder-ről. Ha valakinek, hát neki nem volt ideje, lehetősége kifutnia magát. Mindössze 24 év adatott neki, és mindkét zenekarának csupán egy nagylemeze jelent meg, ráadásul mindkettő a frontember halála után (Mother Love Bone: Apple – 1990. július, illetve Malfunkshun: Return to Olympus – 1995). Az a gyanúm, hogy Wood életében pusztán a helyi hős státuszáig jutott el, kultusza csak halála után duzzadt világméretűvé. A rangos Rolling Stone magazin mindenesetre a grunge legalulértékeltebb géniuszának nevezte őt.
S hogy miért Andy-t említem elsőként, aki pedig sem szerzőként, sem előadóként nem jegyzi ezt a lemezt? Nyilván sokan tudják, hogy a Temple of the Dog egyetlen albumának szereplői rá emlékeztek, az ő elvesztése felett érzett gyászukat írták bele a dalokba. Chris Cornell, a Soundgarden frontembere Wood barátja és lakótársa volt, a gitáros Stone Gossard és a basszusgitáros Jeff Ament pedig a Mother Love Bone-ban játszott együtt a néhai énekessel. Utóbbiakat Cornell kereste meg azzal, hogy van néhány dala, amelyeket esetleg együtt rögzíthetnének. Az alkalmi formáció a Soundgarden dobosával, Matt Cameron-nal és két „újonccal”, Gossard-ék éppen körvonalazódó zenekara, a Pearl Jam reménybeli tagjaival, az énekes Eddie Vedder-rel és a szólógitáros Mike McCready-vel egészült ki.
A Temple of the Dog nevet a Mother Love Bone Man of Golden Words című dalának kezdő soraiból kölcsönözték („I want to show you something, like joy inside my heart / Seems I been living in the temple of the dog”). Cornell két dalt (Say Hello 2 Heaven, Reach Down) írt kifejezetten Wood halálhírének hatása alatt, három nóta – a Hunger Strike, a Call Me a Dog és a Wooden Jesus – viszont már korábban alakot öltött az énekes „munkaasztalán”. A Pushin Forward Back, a Times of Trouble és a Four Walled World zenei alapjai Gossard és Ament közös, Wood halálát követően rögzített demójáról származnak, a szövegeket azonban később ezekhez is Cornell írta. A Your Savior és az All Night Thing az a két nóta, amely már az alkalmi formáció munkájának gyümölcse.
A Hunger Strike volt az első dal, amelyben az akkor még San Diego-ban benzinkutasként és éjjeliőrként dolgozó Vedder valaha szerepelt. Chris Cornell így emlékszik a szám születésére: „Kilenc nótánk már megvolt, de nem éreztem teljesnek az anyagot. Az jutott eszembe, a Hunger Strike egy megfelelő üzenet lehetne, amivel lezárhatnánk a lemezt, de a dal nem volt kész, csak egy versszak volt meg belőle. Énekeltem a refrént a próbateremben, és Eddie (aki eredetileg a Pearl Jam-hez jött meghallgatásra), aki addig az egyik sarokban olvasgatott, szégyenlősen a mikrofonhoz lépett, és elkezdte mélyen énekelni, hogy „going hungry”, én pedig ugyanezt magasabb hangfekvésben. Ahogy hallgattam őt, az egész dal hirtelen összeállt a fejemben. Azt éreztem, hogy annyira jó ez a mély hang, hogy neki is szerepelnie kellene a nótában. Én éneklem az első versszakot, ő a másodikat: ugyanazt a szöveget, de a két különböző énekes miatt olyan, mintha két különböző versszak lenne.”
Az 55 perces anyag tíz dalából csupán két nóta ér véget négy percnél hamarabb, az alapvetően lassú tempó inkább a kifejtősebb szerzemények malmára hajtja a vizet. A csúcstartó ezen a téren a több mint 11 perces Reach Down, ami zeneileg sajnos nem sikerült olyan izgalmasra, hogy a jó értelemben vett monumentalitás is elmondható legyen róla. A kissé túltolt gitárszólóknak köszönhetően jammelős jellege van, és az ideálisnál egy kissé hosszabb tétel. A frontember egy bizonyos ponton azt javasolta társainak, hogy – a kiadónak és a kritikusoknak bemutatva – ez legyen az album nyitódala. Szerencsére végül elvetették ezt az ötletet. Ami engem – Cornell-rajongóként – a leginkább zavar a nótában, és emiatt a képzeletbeli dalrangsor végére száműzöm, az Chris-nek a kilencedik perc környékén zenei kíséret nélkül előadott, többszólamú, áriázós éneke.
Az anyag kiemelkedő tételei – számomra – a nyitó Say Hello 2 Heaven, a Cornell és Vedder duettjeként elhangzó Hunger Strike, a legrövidebb és egyben legdinamikusabb Pushin Forward Back, a merengő Call Me a Dog és az izgalmas dobhangokkal, kalapálással induló, kissé keringőszerű Wooden Jesus. A kristálytiszta soundnak köszönhetően valamennyi hangszert jól lehet hallani, talán csak a basszus marad – szándékosan – a háttérben. A produkció főszereplője egyértelműen az énekes, de a gitárjátéknak is kiemelt szerep jut. Annak érdekében, hogy a dalokat még színesebbé tegyék, Cornell szájharmonikát (Times of Trouble) és bendzsót ragad (Wooden Jesus), Vedder szolíd háttérvokállal „árnyalja a képet”, Gossard a hagyományos elektromos és akusztikus mellett slide gitárt is megszólaltat, az album zenei producere, Rick Parashar pedig több dalban is zongorázik, illetve orgonál.
A lemezen egészen más zenét hallunk, mint amit az akkori Soundgarden játszott. Az egész anyagot alapvetően a melankólia és a bánat légköre lengi be, a túlnyomórészt lassú nótáktól kellemesen depressziós hangulatba lehet kerülni, elgondolkodni saját röpke életünkön és múlandóságunkon. Egyfajta gyászzene ez, konkrét, mégis egyetemes, Andy Wood-ra emlékező és magunkat sirató. Ugyanolyan egyszeri csoda, mint egy másik grunge mellékprojekt, a Mad Season első és egyben utolsó albuma, az Above. Ami ugyanilyen kiúttalanságot sugalló, világvége hangulatú – s amelyen ugyancsak Mike McCready gitárjátéka hallható.
Az album felvételeit követően a Temple of the Dog nem indult turnéra, csupán két kisebb koncertet adtak Seattle-ben. Az ekkortájt megalakult Pearl Jam bemutatkozó nagylemeze, a Ten, a Soundgarden pedig a Badmotorfinger album elkészítésére koncentrált. A napra pontosan 30 évvel ezelőtt napvilágot látott TotD anyag kedvező kritikákat kapott, de akkor még nem igazán került be a köztudatba: 1991 folyamán mindössze 70 ezer példány talált belőle gazdára. Az igazi áttörés 1992 nyarán következett be, amikor az anyazenekarokat – a Pearl Jam-et és a Soundgardent – is szárnyaira kapta a világhír. A kiadó újra megjelentette az albumot, a Hunger Strike-hoz készített videó pedig rendszeresen feltűnt az MTV klipfolyamában. Abban az esztendőben a TotD nagylemeze a száz legnagyobb eladást produkáló album közé verekedte be magát, 2007-ig pedig csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példány fogyott belőle.
Cornell a kétezres években többször is színpadra lépett a Pearl Jam vendégeként (amikor már Cameron volt a csapat dobosa), és olyankor mindig előadtak egy vagy több dalt a lemezről, igazi reunionra vagy újabb dalok írására azonban nem került sor. Mai szemmel, a Temple of the Dog egyfajta grunge supergroup volt, egyetlen nagylemeze pedig az irányzat fontos mérföldköve, megjelenését tekintve hónapokkal megelőzve olyan klasszikusokat, mint a Ten, a Badmotorfinger, a Nevermind vagy a Dirt. Sőt, bátran kijelenthetem, hogy a TotD Chris Cornell életművében is kiemelkedő helyet foglal el.
A Rolling Stone magazin 2016-ban összeállította minden idők legnagyszerűbb egylemezes csapatainak 40-es listáját, amelyen a TotD albumát az igen előkelő 12. helyre rangsorolták. Abszolút megérdemelten.
Leave a Reply