A mérsékelt égövön az utóbbi időben igencsak aktívvá váltak a mamutok. Természetesen a fémzene gyapjas őselefántjairól beszélek. Dávid Laci nemrégiben írt a görög Acid Mammoth tavalyi anyagáról, és gyanítom, idei lemezüket sem fogja szó nélkül hagyni. Ugyancsak délről, Olaszországból érkezik április végén az Ufomammut koncertalbuma; nyugatról, a tengerentúlról júniusban a néhai Eddie Van Halen fia, Wolfgang csapatának, a Mammoth WVH-nak a bemutatkozó alkotása; északról pedig a finn Stone Mammoth dübörgött le hozzánk. Ez alkalommal utóbbi csapat február 12-én napvilágot látott debüt albumáról ejtek néhány szót.
A 2012-ben alakult együttest jelenleg Jesse Etelämäki énekes, Timo Vuorela és Jani Paananen gitárosok, Juha Jaskari basszusgitáros és Teemu Alho dobos alkotja. Anyaguk egyik érdekessége, hogy azt már 2014-ben rögzítették, ám csak most jelent meg az Inverse Records gondozásában. A másik, hogy a dalokat mindössze két nap alatt vették fel, pontosabban az első napot a hangbeállásra szánták, s csak a rá következő napon nyomták le a rec gombot.
„A stúdiózást megelőzően maximálisan összegyakoroltuk a dalokat, így ott már tényleg nem volt más dolgunk, mint érzéssel előadni a nótákat – meséli Timo Vuorela. – Minden, amit hallasz, élő és természetes. Az ének kivételével valamennyi hangszert egyszerre, egyetlen alkalommal vettünk fel. Nem használtunk click track-et (a zenészeket ütemben tartó elektronikus metronómot – a szerk.), és egyik instrumentum hangsávját sem dupláztuk meg. A Black Sabbath azonos című albumának felvételei lebegtek előttünk példaként, ahol hasonló módon zajlottak a folyamatok.”
A kvintett műfaji besorolása szerint – akárcsak fent említett görög és olasz kollégáik – stoner/doom metalt játszik, ám muzsikájuk egyértelműen az előbbi zsánerhez húz. Egyrészt a számok és az album viszonylagos rövidsége okán: a kilenc nóta közül mindössze egy lépi túl a hatperces hosszúságot, annál gyakoribbak viszont a három perc körüli szerzemények. Lendületes anyagot hallunk, legalábbis kezdetben, amelyet úgy tudnék a legtömörebben jellemezni, hogy a Spiritual Beggars zenéjét halljuk Glenn Danzig énekével. Persze a frontember orgánuma nem mindenhol idézi amerikai kollégáját, de nyilván nem véletlenül jutott eszembe többször is a fenti párhuzam, a Greatest Lover-ben például kísérteties a hasonlóság…
A Lock ‘n’ Load riffjében egy csipetnyi Down (Temptation’s Wings) is tetten érhető, a már említett Greatest Lover középrésze fölött pedig a Black Sabbath szelleme lebeg. A lemez középső harmadában a blues-os hatások dominálnak, a számok (Planet Mammoth, Runaway, Blind Eye Looking) belassulnak, mélázóvá, lebegőssé válnak, s ebből a hangulatból csupán a Paralyzed Time-mal váltunk vissza ismét a nyitó nóta által diktált tempóba. A Dying Hope-ban újra leeresztenek, a záró Black & Green-ben viszont az anyag talán legemlékezetesebb pillanatait produkálják, jó riffekkel, tempóváltásokkal, a dal utolsó sorát pedig mintha Peter Steele (Type O Negative) énekelné…
Furcsa körülmények között született, kissé kései, ám meggyőző bemutatkozás a Stone Mammoth-é. A fentebb nevesített előadók kedvelőinek feltétlenül ajánlom a lemezt, én magam pedig kíváncsian várom a folytatást, amire remélhetőleg nem kell újabb hat-hét évet várni.
Leave a Reply