Squealer: Insanity (2020)

Különösen Németországban (volt) népszerű zenekarnév a Squealer: a 80-as években két ilyen csapat is létezett (a 90-esben egy harmadik is). A nürnbergi formáció 1990-től Silent Strike-ként folytatta, majd rá két évre fel is oszlott (termésük Squealerként mindössze egy nagylemez), míg az 1984-ben, Schwalmstadt-ban alakult banda a mai napig létezik, és az Infinity a kilencedik nagylemezük.

Egy pillanatra visszatérve még a zenekarnévre, a squealer-nek számos jelentése van angolul: sikoltó embert vagy állatot, madárfiókát és kismalacot, nyafogó, siránkozó embert, illetve besúgót, árulót is értenek alatta. Hogy cikkem hősei melyiket érezték igaznak magukra, nem tudom; legelső demójuk címe Squeal for Your Life, ami jó eséllyel inkább „Sikíts az életedért”, mintsem „Legyél besúgó, hogy életben maradhass”.

A zenekar meghatározó személyisége egészen 2005-ös haláláig az énekes-gitáros Andreas „Henner” Allendörfer volt. A csapat lassan vett lendületet, első nagylemezük – három demót és egy EP-t követően – ugyanis csupán 1992-ben látott napvilágot, állítólag annál az AFM Records-nál, amelynek Allendörfer volt az egyik alapítója. Ez alapján úgy tűnik, mintha a frontember kifejezetten azért hozta volna létre a kiadót, hogy gördülékenyebben jelentethesse meg csapata kiadványait. Némi zavarra adhat okot, hogy a fellelhető infók tanúsága szerint az AFM csak 1995-96 táján jött létre…

Lars Döring

A Squealer-be 1989-ben érkezett Lars Döring gitáros, így a debüt albumon az ő játéka is hallható, 1995-ben pedig a másik hathúros gazdája, Michael Schiel is feltűnt a színen (Henner onnantól már csak énekelt a csapatban). Történetünk szempontjából mindez azért fontos, mert ők ketten jelentik a hidat a zenekar múltja és a jelen között, a mostani banda többi tagja az elmúlt évtizedben csatlakozott hozzájuk.

Allendörfer 2005-ben autóbalesetben hunyt el, társai ezt követően, 2006-2008 között Squealer A.D. név alatt folytatták. A frontember helyére az a Gus Chambers érkezett, akit mindenekelőtt a Grip Inc.-ből ismerhetünk, ám sajnos ő sem maradt sokáig, mivel egy lemezt követően, 2008-ban ő is távozott az élők sorából. S ha már a nagy neveknél tartunk, 2000-2002 között a dobos Mike Terrana is a csapatot erősítette.

Ezt követően, újra Squealer-ként ugyan még kiadtak egy albumot, ám utána, 2008-2018 között egy évtizedre leblokkoltak, legalábbis kreativitás terén, hiszen ez idő alatt mindössze egy válogatásalbumra futotta tőlük. Friss vért a jelenlegi énekes, Sebastian Werner 2014-es érkezése pumpált a csapatba. Addigra már Manuel Roth „M” basszusgitáros is a formáció tagja lett, stabil dobosra azonban csak tavaly tettek szert Peter Schäfer személyében (előző anyagukon, a 2018-as Behind Closed Doors-on még egy session muzsikus, Daniel Schild ütötte a bőröket).

És ezzel meg is érkeztünk a jelenhez, a tavaly december 4-én megjelent Insanity-hez, amelynek borítóján kivételesen nem a szokásos grafika, hanem egy zenekari fotó látható (balról jobbra: Roth, Schäfer, Schiel, Werner, Döring). Az album minőségi heavy/power muzsikát rejt, ami olyan szempontból mindenképpen rendhagyó, hogy az európai power vonalhoz képest jóval durvább, a gitárok már-már thrash-es szigorúsággal riffelnek, és sok helyen Werner is harapósabban énekel, mint a színtér pacsirtáinak többsége. Ugyancsak üdítő változatosság, hogy a szinti használatát sem vitték túlzásba, az csupán egyetlen nótában, a Low-flying Brains-ben hallható, az albumot záró, lírai Black Rain-ben pedig zongora szól.

Nehéz is párhuzamokat, hasonló stílusú bandákat említeni (ez, ahogy láttam, másoknak sem nagyon sikerült); leginkább azt mondanám, hogy a Squealer ügyesen egyensúlyoz a keménység és a dallamosság, az old school szellemiség és a modern hangzásvilág határán.

A lemez fényét több neves muzsikus is emeli jelenlétével. Roland Grapow, a Helloween, a Serious Black és még jó néhány másik csapat egykori és a Masterplan jelenlegi gitárosa a már említett Low-flying Brains-ben szólózik, emellett az anyag keverését és maszterizálását is ő végezte, a Black Rain-ben pedig Bernhard Weiß, az Axxis frontembere és Zak Stevens (Circle II Circle, Trans-Siberian Orchestra, ex-Savatage) jól ismert orgánuma csendül fel.

Az együttes olyan nótákban mutatja meg szigorúbb arcát, mint a nyitó Into Flames, a Hunter of Myself vagy a My Journey, amelyekben a gyorsabb tempóhoz töményebb, szigorúbb sound is társul, míg a melódiákért elsősorban olyan daloknak jár a pont, mint a finom háttérvokállal kipárnázott, Tom Morello-s szólót felvonultató Salvation, a Bad Tasting Sin, vagy a kissé darkos/alternatív mellékízű Low-flying Brains. Tulajdonképpen valamennyi számot felsorolhatnám, szerencsére a Squealer szerzeményei úgy dallamosak, hogy közben megmaradnak férfiasnak.

A Hunter of Myself gyors részeiről a Rage hisztérikus pillanatai jutottak eszembe, de a daráló középtempók is kellően tébolyodottak. Első számú kedvencem azonban egyértelműen a Lose Control, amelynek fődallama és refrénje is fülbemászó, mozgásra késztet, miközben a döngölő riffekre énekelt verzéket Werner nyersen, mély hangon énekelve adja elő. A refrénbeli hangfekvése tűnhet egy kicsit magasnak, de ebben a műfajban ez sem mondható szokatlannak. A hangulatos Black Rain epikussága pedig a váltott énekkel és a kórussal himnikus magasságokba emelkedik, jó levezetése és méltó lezárása az albumnak.

Összességében, azok a power/thrash hívők, akiknek eddig esetleg elkerülte volna a figyelmét a Squealer friss albuma, nyugodtan tegyenek vele egy próbát, kellemes meglepetésben lehet részük. Én már indulok is a csapat előző anyagáért, a Behind Closed Doors-ért; mivel nem ismerem, remélem, az is ehhez hasonlóan minőségi muzsika.

About Coly 1013 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*