Egy elsőre furcsának tűnő ellentmondással kezdeném: bár a System of a Down két főkolomposa közül az énekes, Serj Tankian orgánumát és fizimiskáját bírom jobban, mégis a gitáros Daron Malakian szóló-pályafutását követem figyelemmel. A magyarázat egyszerű: Tankian első önálló albuma, a 2007-es Elect the Dead még bejött, a rá következő Imperfect Harmonies-t azonban már unalmasnak találtam, így ezt követően már nem is kerestem, hallgattam a frontember újabb alkotásait. Ezzel szemben Daron jelenlegi csapata, a Scars on Broadway eddig még egyik lemezével sem okozott csalódást. Természetesen mind a két formáció csupán árnyéka a SOAD-nak, nincs meg bennük az az átütőerő, mint az anyazenekarban.
Gondolom, fél füllel mindenki hallott a csapat körül fortyogó indulatokról, a most már több mint másfél évtizede nyúló-terebélyesedő szappanoperáról. A tagok (elsősorban Tankian és a dobos John Dolmayan) közé ideológia nézetkülönbségek vernek éket, de úgy sejtem, a háttérben egók összecsapásától is puskaporos a levegő: minimum két, de az is lehet, hogy négy dudás szorong az örmény-amerikai különlegességeket kínáló csárdában, próbálja magához ragadni a mikrofont vagy éppen az utolsó szót a zenei irányvonal vagy más fontos kérdések kapcsán. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy közös koncertek továbbra is igen, új album viszont nem várható tőlük. Mint egy viszonylag korrekt módon lezárult házasság: a felek vállalják a múltjukat, a jövőt azonban nem együtt képzelik el.
Ezért is volt kellemes meglepetés, amikor tavaly, egy szomorú esemény kapcsán, az örmény-azeri konfliktusra reagálva a SOAD két friss nótával jelentkezett (Protect the Land, Genocidal Humanoidz). Ami, úgy tűnik, nemcsak a rajongókban, hanem a zenekar egyes tagjaiban is újraélesztette a remény lángját – azzal kapcsolatban, hogy esetleg lesznek még további nóták, akár egy egész albumnyi is… Talán tárgyalhattak is erről a tagok, ám a békülési folyamat ismét megrekedhetett, ugyanis Tankian most olyan dalokat adott ki a saját neve alatt, amelyeket eredetileg a System of a Down-nak szánt. „Amikor néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy mégiscsak összehozunk egy újabb nagylemezt a srácokkal, elkezdtem dolgozni néhány szerzeményen, amelyeket kifejezetten rockosra hangszereltem – nyilatkozta az énekes ez év februárjában. – Ám amikor kiderült, hogy továbbra sem találjuk a közös hangot, úgy döntöttem, hogy a nótákat a saját nevem alatt jelentetem meg.”
Az Elasticity dalaitól természetesen senki ne várjon SOAD-os súlyosságot, vehemenciát és elborultságot, arra a nagy négyes, úgy tűnik, csak együtt képes. A számok – hangzásukat és hangulatukat tekintve – inkább Tankian szólóalbumait idézik. Az énekes szabadon játszhat bennük a hangjával, kötetlenül kalandozhat színek és stílusok között, az elektronikától a keleties dallamokon át egészen a szimfonikus hangzásig. Talán még a Your Mom mélyei, döngölése (és a záró Electric Yerevan) emlékeztet a SOAD, azon belül is a Mezmerize album zenei világára. Itt csendülnek fel a már említett orientális motívumok is, s ezek együtt számomra az EP legjobb dalává emelik ezt a tételt.
A címadó nóta énekének eszement bakugrásaitól szerintem sokan azonnal kitépnék a diszket a lejátszóból – legalábbis azok, akik nem ismerik/szeretik Tankian kissé nazális orgánumát, meghökkentő hangi kilengéseit. A How Many Times fő hangszere a zongora, legalábbis az elején ez a hangszer adja meg az alaphangot. Lendületes középtempóig pörög fel a dal, de minduntalan visszahullik a lírába – és ez utóbbi sound és a feeling vezet át a Rumiba, amit Tankian a fiához írt. Magasztos, emelkedett hangulatú szerzemény, ami szerencsére a gyorsabb témáktól sem mentes. A pörgős ritmusok képezik a hidat az EP utolsó nótája, az Electric Yerevan felé, amelynek elektronikus felhangjai – a hasonló hangzású Elasticity-vel – egyben keretbe is foglalják az ötszámos produkciót.
Kell egy kis jóindulat, hogy metalnak nevezzük, amit az Elasticity-n hallunk, ami azonban így is egy remek anyag. Egy System of a Down lemezhez – ilyen formában – talán kevesek lennének ezek a nóták, ám a Tankian-diszkográfiának mindenképpen értékes darabjai, nálam az Elect the Dead legjobb dalainak szintjén mozognak.
Leave a Reply