Satyricon: Nemesis Divina (1996)

Nem tagadom, midőn belekezdtem ebbe a cikkbe, szégyenszemre rájöttem, hogy elég rég hallgattam már ezt az albumot, úgyhogy uccu neki, LP fel, pörögjön az az album!! Hogy utána pislogjak, mint hal a szatyorban! Bakker, ez az album még mindig naon faxa. Ami persze egyáltalán nem meglepő, a Nemesis Divina a hagyományos black metal prima materiája.

Ehhez azonban az is kellett, hogy a klasszikus black metalt elérje a saját maga által megszabott stíluselemek kifulladása, hogy ne is említsem az akkoriban nagy port kavart „intermezzót”, Euronymust. A tonnaszámra megjelenő ilyen-olyan bandák tömkelege (még nekem is vagy egy kartondoboznyi demó, egy-két albumos himi-humi zenekarok kazija pihent a szobámban), az egy kaptafára épülő „zenéikkel” nem nagyon vitték előre azt a bizonyos szekeret, és legyünk őszinték, még a nagyobbak is képesek voltak olyan ótvar albumokat kiadni, amelyeket még én sem bírtam végighallgatni. Kettő, jó esetben három akkordra épülő szörcs-cscsrrr-grrrr ritmusok, lehetőleg a legszarabb hangzással, hogy még véletlenül se lehessen bármit is kivenni belőlük. Persze, mondhatnánk, hogy technolódzsíí meg csóróság, ami sok esetben meg is állta a helyét, és igen, volt jó néhány olyan album is, amely ezek mellett is megállta a helyét és jól sikeredett, ha nem, akkor jóra hallgattad. De nem ez volt a jellemző.

De akkor is! Mindenki ezt csinálta akkor! – háborodhatnánk fel, amire én azt mondanám, hogy pajtikám, nézz már körbe: 1996-ot írunk, ez már kevés a jó zenéhez! Szakadozott is a színtér, az első-második hullámos bandák is széthúztak, voltak, akik más vizekre eveztek (Quorthon, Enslaved, Arcturus, Burzum), vagy maradtak ugyan a szintéren belül, de benne is ragadtak, hol jobb, hol rosszabb időszakokat megélve (Immortal, Marduk, Taake, 1349). Akiknek pedig egyik vonal sem tetszett, azok elkezdtek kísérletezgetni. A fekete metalhoz való ragaszkodásuknak hála, ezt a vonalat is elindították a fejlődés felé, mert bizony voltak ilyenek is. Ugyanebben az évben jött ki a COF, a Dimmu, a Vinterland, az Ulver aktuális albuma is, rá egy évre pedig a Rotting Christ-é, a Limbonic Art-é és az Emperor-é.

Hogy mitől más a Nemesis Divina, mint a fentebb említettek? Semmiben… illetve, mégis. Ők semmi mást nem csináltak, csak elkezdtek ZENÉLNI. Szó szerint. Úgy döntöttek, hogy készítenek egy hagyományokhoz hű albumot, ám azoktól egy kicsit eltérve, tovább erősítve ezeket a jegyeket. (Nem lehet szó nélkül hagyni azt a tényt, hogy ők már az első, Dark Medieval Times albumukkal is kilógtak a sorból, ám sajnos ott még érződött a kiforratlanság.) Már a borító is jelzi, hogy ez más lesz: az egész booklet-en a barna és a kék dominál, a szövegeket olvasva döbbenten konstatálhatjuk, hogy a színvonal, a felépítés, minden más. Az ember mégis érzi, gonosz lesz ez is…

Ja, a szerzemények. Hiányérzetünk nem lehet: klasszikus norvég hangzás, fagyos hangulat kíséri a dalokat, Kveldulv és Satyr remekül kiegészítik egymást, a két gitár szinte megmássza a norvég hegyeket, a szintén Satyr által megszólaltatott basszus pedig már-már önálló életre kel a kezei alatt, a kettős hangzás használata még az ínyenceknek is kínál meglepetést! A kegyelmet nem ismerő dobra pedig csak annyit mondok: Frost.

Mindez nem lenne nagy kunszt, ám Nocturnoék itt-ott belecsempésztek egy kis pluszt, mondhatni, megfogalmazták a modern black metal alapjait, megmutatva: hogyan kell összegyúrni egy alkut nem ismerő stílust más, tőle idegennek tűnő elemekkel.

És az album remekül muzsikál. A nyitó nóta, mint egy gót szépség, bekap, megcsócsál és kiköp. Mindezt hol démonian, hol andalítóan teszi (talán a háttérvokálon egy kicsit többet ülhettek volna  ). Apokaliptikus víziója teljesen magával ragadja és beszippantja az embert, szinte látja a világon túli ítélőszéket, kérdezvén tőle: ha eljő a harag napja, vajon ki áll ellent? (Külön pont a nótavégi riffekre!!)

A Forhekset személyes favoritom, talán azért is, mert az eleje engem egy csöppet az Enslaved-re emlékeztet. Ennek ellenére kiváló szerzemény, az a zongora pedig a végén…. ÁÁÁÁÁÁ!

A Mother North, hibái ellenére, a mai napig az egyik legnépszerűbb és talán legjobb epic black song (még klip is készült hozzá; azt nem merném kijelenteni, hogy az elsők voltak ezzel, de mindenképpen éllovasok – ezen a téren is). Külön értéke a feszes tempója, amit még jobban kiemel a szám közepén hallható váltás, de még így is messzire elkerülte a hasonló nóták nyálas buktatóit, és bár a határán lavírozott, nem fordult át szimfonikba.

Hogy nem feledkeztek el a hagyományokról, arra a Du som hater Gud az ékes példa. Hamisítatlan, északi és kegyetlen. No, meg itt is az a kib. zongora! Nem is értem, miért bánnak ennyire csínján vele a zenekarok, úgy en bloc. Egészen más színt tud adni a kemény nótáknak, mint a sampler.

Az Immortality Passion monotonitása egy tökéletes átvezető nóta a címadó dal felé, bár egy kicsit én is túl hosszúnak érzem, cserébe viszont egy remekbe szabott gitárjátékot kapunk.

Az utolsó két nótát pedig nem is választanám el egymástól. Míg a címadó csak be-belengeti ama bosszúálló istenség eljövetelét, addig az instrumentális Transcendental Requiem of Slaves annak a szomorú tényét, azt az állapotot testesíti meg számomra, amit a nyitó nóta kezdő sora villámló robajként tolt a képünkbe: „This Is Armageddon!”