Rob Zombie: The Lunar Injection Kool Aid Eclipse Conspiracy (2021)

Robert Bartleh Cummings, ismertebb nevén Rob Zombie öt év szünet után jelentkezett új albummal, amire esetleg azok is felkaphatják a fejüket, akik anno sűrűn pörgették a White Zombie albumait, szólóban viszont már kevésbé követték a metal szörnyügyi főmegbízottjának pályafutását. Magamat próbáltam ilyen körmönfontan körülírni: a La Sexorcisto és az Astro Creep: 2000 nagy kedvencem volt, a Hellbilly Deluxe és a Sinister Urge dalait azonban már nem éreztem elég újszerűnek, izgalmasnak ahhoz, hogy továbbra is Zombi Robi-rajongónak mondhassam magam.

Hősünk a kétezres évek elején indította el filmes karrierjét: íróként és/vagy rendezőként, producerként, színészként – moziban és tévében – összesen 20 alkotást jegyez, önmagát nem meghazudtolva főként a veretes horror műfajában. Mindezek mellett pedig arra is maradt energiája, hogy nagyjából ezzel egy időben hét szólóalbumon prezentálja a fejében testet öltött zenei ötleteket.

Ami az idei anyag közreműködői egyébként nem túl hosszú listájának olvasása során feltűnt, hogy Rob csapatát két egykori Marilyn Manson-muzsikus – John 5 (John Lowery) gitáros és Ginger Fish (Kenneth Wilson) dobos – is erősíti, ami számomra jelez egyfajta szellemi közösséget a két alkotó között. Tegyük hozzá, Rob a stabil felállások híve: a mostani négyes (az említettek mellett még Piggy D. basszusgitáros) példának okáért egy évtizede van együtt.

Az ilyen recenziók megírása előtt nem szoktam mások kritikáit elolvasni (hogy ne befolyásoljanak), ám most kivételt tettem – amikor még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy én is véleményt szeretnék nyilvánítani. Valami olyasmit írtak, hogy Rob ezen a lemezén végre nem daltöredékeket illeszt egymás mellé, hanem komplett szerzemények sorakoznak a korongon. Nekem viszont éppen az ellenkező érzésem van: mintha egy tűzijáték zajlott volna az alkotó fejében, ötletsziporkák ragyogták túl, oltották ki egymást. Mintha egy újabb ötlet miatt azonnal félbehagyta volna az előzőt. Mintha azelőtt lapozott volna a könyvben, hogy végigolvasta volna az adott oldal szövegét. A 42 perc alatt lepörgő 17 szerzemény is ezt a benyomásomat erősíti, holott csak hat tétel rövidebb egy percnél, ezek egyfajta közjátékként, átvezetésként szolgálnak.

Az szerintem senkit nem ér meglepetésként, hogy Zombie úr figyelmen kívül hagyja a stílusbeli korlátokat. Esetében nehezen lehet, de szerintem felesleges is műfajilag behatárolni a hallott muzsikát. A színtérnek vannak olyan szabad madarai, zsenijei – Rob mellett hirtelen a Behemoth-os Adam „Nergal” Darski, a Rammstein-frontember Till Lindemann és Gautier „Igorrr” Serre jut eszembe –, akiknél szinte illetlenség is ezzel próbálkozni.

The Lunar Injection…-ön egyszerre van jelen a keménység, a metalos riffek és az indusztriál gépies monotóniája, a filmes hangminták és az elektronika, amelyek egészséges elegyét fém-idegen elemekkel – soul-os, gospeles együtt-énekléssel, country-val, soul-os, funkys gitártémával – bolondítják meg. Ha az elmúlt szűk három évtizedben teljesen el lettem volna zárva a zenék világától, meglepődve konstatálnám, hogy szinte semmi nem változott: Rob idei albuma logikus folytatása, nagy testvére a White Zombie ’92-es La Sexorcisto-jának. Ugyanazt a kissé egzaltált eklektikát kapjuk, tekergetjük a Zombie Rádió állomáskeresőjét, találomra nyomogatjuk a wurlitzer gombjait, különböző zenék pottyannak ki belőle, amelyekről kiderül, hogy előadójuk ugyanaz a sokoldalú entertainer.

A durva témákat többek között olyan dalokban kapjuk meg, mint a The Triumph of King Freak (A Crypt of Preservation and Superstition) vagy a Get Loose. Kedvenc nótáim közé pedig olyan opuszok tartoznak, mint az izgalmas gitártémákkal csiklandozó, együtt tapsolós The Ballad of Sleazy Rider; John Lennon dala, a Power to the People! refrénjét felhasználó, a késői Faith No More lágy gitárfutamait magáévá tévő The Eternal Struggles of the Howling Man; a The Satanic Rites of Blacula, amelynek elején Rob „felülbírálja” Ginger kissé sematikus dobütemeit; valamint a Boom-Boom-Boom, amelynek hangszerelése, hangulata a Tarantino-filmzenékre, mindenekelőtt a Kill Bill soundtrack-jére emlékeztet.

Az ötödik-hatodik szám környékén elnyomtam egy kisebb ásítást, de aztán jött a sokakból meghökkenést kiváltó „country”, a 18th Century Cannibals, Excitable Morlocks and a One-Way Ticket on the Ghost Train, ami azért szerencsére két alkalommal is bevadul :-), és hasonlóan meghökkentő (még ha csupán bő két percig tart is) a The Much Talked of Metamorphosis instrumentális lírája is. Az albumot záró Crow Killer Blues-nak is vannak jó pillanatai, kár, hogy a végét elmaszatolják (bár fele olyan rövid sincs, egy kicsit hasonló érzésem van, mint az Astro Creep-es Blood, Milk and Sky hallgatásakor).

Kifejezetten tetszenek az olyan provokatív számcímek, mint a Shake Your Ass-Smoke Your Grass vagy a What You Gonna Do with That Gun Mamma?, az album címét viszont – az előző zombi-szimfóniáéhoz hasonlóan – még ezeknél is nehezebb lesz megjegyezni (a számcímek közül hosszúságban csupán kettő igyekszik lépést tartani vele). Ám ez senkit ne riasszon el a lemez meghallgatásától. Az anyag egyik legnagyobb erénye a változatosság, ami miatt viszont egy leheletnyi hiányérzetem van, az éppen a szkeccsek gyors egymásutánja: hogy szinte valamennyi tétel véget ér, mielőtt úgy igazán kifuthatná magát. És persze több súlyosabb témát is elviseltem volna, de ez már csak szőrszálhasogatás: a The Lunar Injection… egy szórakoztató album, főételnek és desszertnek is kiváló csemege.

About Coly 1024 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*