„Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.” (Shelley: Frankenstein)
1999 ősze, Heiligendamm-Weimar. Kellemesen szellős tengerparti esték, csajok, pia.
2000-et írunk. Balzsamos májusi napok, madárcsicsergés, őzikék rohangásznak a Dél-franciaországi erdőkben, piknik, jó borok.
2001. április 2. Bumm, lett egy muterunk!
És az emberek örvendeznek vala, lám-lám, még ez a velejéig romlott Lindemann is gondol az anyjára, esti mesét szaval kisgyerekeknek és mindenkitől elköszön. Te pedig egyik este veszed a fáradtságot, leemeled öregapád német-magyar szótárát, szöszölsz vele egy estét, és másnap a kukában landol a CD! Mert rájössz, hogy a szöveg nem kevésbé beteg, mint egy CC (Kannibál Testek) album, csak éppen németül van. De negatívumot, – ha ez az lenne –, mindössze ennyit tudnék írni, bár nem tagadom, amikor megláttam a borítón a halott magzat képét, az én szemöldököm is egy kicsit feljebb ugrott. Hiába, na, egy ördögimádónak is lehet lelke, és azt is megelégedve szemléltem, ahogy a begyöpösödött, álszent német társadalom egy emberként ugrott rá a témára.
Az album ugyanis – ha lehet ilyet mondani – tökéletes lett, minden benne van, ami Rammstein, és semmi nincs benne, ami Rammstein. Tizenegy, már-már slágeresnek tűnő szám, és annak ellenére, hogy az album sokkal kevésbé lett kommersz, mint elődei, mégis metal a javából: hol több elektronika, hol több zaj, mindből annyi, amennyi kell. A szövegek kellően botrányosak, olyan témákat boncolgatva, amelyek mára, sajna vagy szerencsére, meglehetősen hétköznapiak lettek: másság, terrorizmus (apropó, nem tudom, hányan tudják, de az Ich will klipje szeptember 9-én jelent meg, naná, hogy az is több országban be lett tiltva egy időre), baloldaliság (szintén vicces klip-sztori, a Links 2,3,4-et hiába írták meg ellensúlyozásként a neonáci vádak miatt, hiába nagyolták el, emelték ki a menetelős ritmust, a katonai parolát, az emberek szemében még inkább azok lettek. Nesze neked, fordított metafora!).
A zene? Olyan, amilyen, van, akinek tetszik, van, akinek nem. És nekem nem is tisztem, hogy bárkit is meggyőzzek. De azért teszek egy próbát. Íme, négy indokom, hogy miért hallgasd meg:
Eins
Az albumnak kiváló dinamikája van, mondhatni, lépésről lépésre tesznek rá egy lapáttal, a záró Nebel pedig tökéletesen le is zárja a művet, hiányérzet kilőve!
Zwei
Drei
Lindemann ezen az albumon játszik a legjobban a hangjával, és szerencsére van is mivel.
Vier
Nem minden zenei mű állja ki az idő próbáját, mind hangzásban, mind minőségben. A Mutter igen, fel sem tűnik, hogy már felnőtt korú.
Aus
Mindezek ellenére, a Mutter mégis egy apró Frankenstein lett. Hiába vált a rajongók nagy kedvencévé, hiába került be – nagy nehezen – a Rock Hard magazin 500 legjobb albuma közé, hiába született hozzá tökéletes koreográfia, turné, rengeteg kislemez (a legtöbbje elég rosszul is fogyott), lassan lépegetett a zenei ranglistákon és igazán nagy sikereket, mind pénzben, mind elismerésben csak az utána jövő albumok hoztak a zenekarnak.
Leave a Reply