Rage: Reign of Fear (1986)

Peter „Peavy” Wagner basszusgitáros/énekes zenekara még Avengerként indult el 1983-ban a heavy/speed metal rögös útján. Egy nagylemezük jelent meg 1985 tavaszán Prayers of Steel címmel, valamint az év augusztusában egy EP, amelyek jófajta germán fémet rejtettek. Mivel azonban az angol színtéren már 1982 óta létezett egy másik Avenger, 1986-ban nevük megváltoztatása mellett döntöttek. Létrejött tehát a Rage. Az előző év nyara óta változatlan felállásban nyomuló banda májusban jelentette meg debütáló albumát, amely gyakorlatilag a második teljes anyaguk volt, csupán Rage-ként az első.

Nagy irányváltás nem történt, talán a hangzás lett egy kicsit harapósabb. Helyenként valamiért a német Warrant nagylemezével érzek rokonságot már a Reign of Fear megjelenése óta. Amennyiben Peavy-ék névváltásától eltekintünk, mindkét együttes 1983-ban jött létre, a power/speed metal stílust tűzték zászlajukra és mindketten Észak-Rajna-Vesztfália szülöttei. A tartományon belül ugyan más városból érkeztek, de ugyanazon az úton, fej fej mellett haladtak. Mind a Rage, mind a Warrant szép karrier előtt állt, ám sajnos utóbbi viszonylag hamar lemorzsolódott a zeneipar kegyetlen darálójában. Wagnerék szerencsésebbek voltak, trióként folytatták a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a harcot, felvéve a kesztyűt a megváltozott zenei divattal szemben.

A Reign of Fear lemez idején még kvartettként felálló zenekar fenyegető intróval indítja az albumot, amelyből egyszer csak kirobban a csapkodós Scared to Death. Jochen Schröder és Thomas Grüning bárdisták veszett reszelése kellőképpen agresszív, ahogy a ritmusszekció is kitesz magáért. A Deceivert hallgatva egyszer csak belém hasított a felismerés; ez színtiszta Living Death! Szerintem Peavy még rá is játszott erre a hangjával, pont olyan érzésem van, mintha Thorsten Bergmann sikítozna. A riffekről, illetőleg Németország egyik legjobb dobosának, Jörg Michaelnek a játékáról sem mondanám meg, hogy nem egy „Élő Halál” lemezről lemaradt nóta pörög éppen.

A címadó tétel visszafogottabb tempója sem vesz el a keménységből, a vége felé pedig már kétlábdobbal operáló Jörg csak fokozza azt. Meglátásom szerint hatalmas speed sláger a Hand of Glory, amely a legszebb germán hagyományokat hivatott ápolni. Kíméletlen, ugyanakkor dallamos, Wagner hisztérikus előadásmódja számomra kiváltképp szimpatikus, valamint a dobteljesítmény mellett ezúttal sem lehet dicséret nélkül elmenni. A Raw Energy és a Chaste Flesh két középtempós szerzemény, amelyeket régebben hajlamos voltam átugrani, mert inkább a gyors nótákat részesítettem előnyben. Idővel rá kellett jönnöm, ez nagy hiba volt, hiszen érettebb fejjel már azt gondolom, a két gonosz, lassabb zúzda egyértelműen az album fifikás csúcspontjait jelenti.

E két menetelés közé ékelték be az Echoes of Evil jóleső száguldását. A Suicide ismét egy sebesen suhanó csemege, valamint a Machinery tekerése sem nevezhető Halász Judit-feldolgozásnak. A CD-változaton az album lezárása a Scaffold epikusabb húrokat pengető málházása, amely véleményem szerint a kiadvány leggyengébb pontja. Nem mondanám, hogy rossz, viszont kilenc percet meghaladó hossza a többi szerzemény mellett unalmasnak, szürkének hat. Az LP-változatra nem is került fel annak idején, talán nem véletlenül fejezte be a hanglemezt a frappánsan odaverő Machinery.

Uncsi Scaffold ide vagy oda, a Rage a nyolcvanas évek második felében megkerülhetetlen tényezővé vált az európai speed/power színtéren. Jómagam a kezdetek óta gyűjtöm az albumaikat, a sorlemezeiken felül még az EP-ik is megvannak. Az 1996-os End of All Days kiadványuk még lelkesített, azután viszont már kevésbé éreztem erősnek a teljesítményüket. Persze minden lemezükön találok jó nótákat, de valahogy elmúlt az a tűz, amit egykor éreztem irányukban. Sokan imádják, talán még a legjobbjuknak is tartják a XIII című anyagukat, nálam azonban valamiért pont ott kezdődött el a hanyatlásuk. A Smolski-éra pedig még kevésbé jön be amellett, hogy elismerem a munkásságukat. Többen is tudhatjátok, hogy van ez… Megvan minden tőlük a gyűjtemény teljessége kedvéért, a polcról viszont általában csak az 1996-ig kiadott cuccaik teszik tiszteletüket a lejátszóban.

Ami azonban jelen esetben a lényeg; a 35 esztendős Reign of Fear olyan dalfüzér, amelyet mindenképpen érdemes gyakrabban elővenni!

A cikk szerzője: John Quail 51 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*