Pokolgép: Totális metál (1986) és Ossian: Acélszív (1988)

Nem az első „bakelitjeim” voltak, nem is az első metal zenéim, kortörténeti jelentőségük miatt azonban feltétlenül szólnom kell róluk. Ezek – plusz a ’gép Pokoli színjátéka – voltak az első hazai heavy metal albumok, és a műfaj meghatározó magyar együtteseinek bemutatkozó anyagai.

Nem lemezismertetőket írok és a zenekarok történetébe sem szeretnék mélyebben belemenni, csupán akkori és mostani viszonyomat írom meg ehhez a két emblematikus nagylemezhez és rajtuk keresztül alkotóikhoz.

A műfajra való ráeszmélésem egybeesett a hazai heavy metal szcéna megerősödésével. Már 1986-ban is olyan zenekarok léphettek fel szélesebb, akár több száz fős közönség előtt, mint cikkem főszereplői, a Stress, a Sámán, a Missió, a Jaguár vagy a Fókusz. A Pokolgép az 1983-as Ki mit tud? alkalmával mutatta meg magát tévénézők százezreinek (valószínűleg én is akkor láttam őket először), két évvel később pedig a Motörhead előzenekaraként, a budapesti Volán pályán bizonyíthatták, hogy van bennük potenciál.

Én 1985-től jártam metal koncertekre. Hazai bandákat jó ideig csak fesztiválokon, illetve külföldi zenekarok vendégeiként láttam. Ez alól jelentett kivételt 1986. december 28-án a Petőfi Csarnokbeli II. Metal Karácsony, amelynek két fellépője éppen a szóban forgó két együttes, Paksi Endréék és Kalapács Józsiék voltak. Napra pontos dátumot nem találtam, de ugyanazon esztendő augusztusában a Totális metál címadójára őrjöngtünk egy nálam rendezett házibulin, úgyhogy az év végi koncertre már jól ismertem a nótákat, már csak azért is, mert a jobb megjegyezhetőség érdekében kiírtam magamnak a szövegüket.

Pokolgép (balról jobbra): Pazdera György, Nagyfi László, Tarca László, Kukovecz Gábor, elöl Kalapács József

Egyébként fogalmam sincs, hogyan szereztem tudomást a Pokolgép bemutatkozó albumának megjelenéséről. A Metallica Hungarica első számáról lecsúsztam, máshol pedig – mivel a MH-n kívül nem létezett még hazai szaksajtó –, nem valószínű, hogy írtak volna róla (hacsak nem az Ifjúsági Magazin vagy a Világ Ifjúsága hasábjain). Szórólapok, DIY plakátok jó eséllyel készülhettek, szájhagyomány útján is terjedhetett a hír – nem hiszem, hogy csak úgy bementünk volna a lemezboltba, és ott szembesültünk volna a korong létezésével.

Az Acélszív kapcsán már könnyebb dolgunk volt, hiszen Lénárd Laci és Cselőtei Laci lapjukban végig nyomon követték az Ossian pályafutását: az ötödik számban ennek a lemeznek az érkezését is jelezték, a hatodikban pedig már ismertetőt is olvashattunk róla. Természetesen mind a két albumot megvettem, és számos alkalommal meghallgattam. És ezzel el is jutottam oda, hogy összevessem akkori és mai hozzáállásomat ezekhez az alkotásokhoz.

Bár alapvetően egyszerű, a két borító közül az Acélszívé tetszett jobban – és nem azért, mert Cselő keze munkáját dicséri. 🙂 A Totális metál frontja egy olyan, kissé elnagyolt, torzult arányokat láttató festmény, amelyhez hasonló alkotásokat napjainkban a béna HM borítók közé szokás sorolni. A dísztelen sisak, a túlzottan vaskos kar, a varjúba csapó villám ma már inkább komikus, mint lenyűgöző hatást vált ki a szemlélőből. A jelen információ-gazdag világában jóval magasabb a rajongók ingerküszöbe, profibb, részletgazdagabb borítók készülnek. (És készültek már akkoriban is, gondoljunk csak az Iron Maiden szintén ’86-os Somewhere in Time lemeze csomagolásának előlapjára.) A Pokoli színjáték nyitó grafikája ehhez képest nagyságrenddel jobb volt, míg Maróthy Zoliék véleményem szerint csupán az ötödikként megjelent Kitörés frontjával tudták überelni az Acélszív borítóját. Ami viszont lényeges, hogy már ezeken az albumokon megjelentek azok a logók, amelyek kisebb-nagyobb változásokat követően, letisztulva, ám lényegüket tekintve változatlanul a mai napig a két zenekart jelképezik.

A hangzás alapvetően mindkét lemeznél rendben van, a Pokolgépnél talán a dobot tolták egy kicsit jobban előtérbe. Itt szépen követhető a kétgitáros játék, jó a riffelés is, bár a Kukovecz-Nagyfi páros – a keverés áldozataként – eléggé szordínóban nyomja. És éppen ebben érzem az album egyik negatívumát: a Totális metált inkább érzem egy erőteljes hard rock, mint egy tömény hangzású, agresszív heavy metal anyagnak. Több helyen is a P. Mobil, a korai Edda, és itt-ott az AC/DC jutott eszembe róla. Véleményem szerint a másodikként megjelenő Pokoli színjáték volt az az anyag, ami zeneileg sínre (akkor konkrétan a Helloween által lerögzített vágányra) tette a csapatot.

Két év telt el a két lemez, a Totális metál és az Acélszív megjelenése között, így az utóbbi – talán a technika fejlődésének, talán az időközben ilyen irányú tapasztalatokat szerző szakembereknek köszönhetően – az egy gitár ellenére is sokkal fémesebben szól, sokkal keményebb. Az Ossian debütjén mindhárom hangszer kitűnően hallatszik. Itt talán a dobokat lehetett volna mélyebbre, dübörgősebbre keverni.

A két énekes orgánuma közül Kalapácsé tetszik jobban, bár időnként neki is vannak kissé kellemetlen, kisikló magasai. A pokolgépes kórus viszont nem túl acélos. Paksi talán valamivel több regiszterben énekel, ám az ő magas hangjaitól még inkább kiver a hideg veríték. Ezt leszámítva az Acélszív zeneileg egy remek anyag, pengeként hasít Maróthy Zoli gitárhangja, a basszusjáték is jobban hallható, élvezhetőbb, mint a Pokolgépnél, plusz több effektet, hangmintát is alkalmaznak, mint az alvilági masina legénysége.

Időzzünk el egy kicsit a szövegeknél is! Annak idején, tizenévesen még tudtam azonosulni velük, és tény, hogy sokat segítettek a műfaj definiálásában, a követők egy táborba terelésében. Viszont abban is, hogy a társadalom nagyobbik, nem metalos része negatív sztereotípiákban gondolkodjon a „lóhajú” népségről.

„Félelmetes rémület, hangerő-korbács
Kiszegecselt csuklóvédők, fekete csizmák
Idegtépő sokkolás, hisztérikus sikoltás
Őrületes apokalipszis, sátáni világ”

„Csavargunk az utcán nap nap után
Nyúlkálunk a lányok blúza alá”

„Állok a metró előtt, a falat támasztom”

Illetve:

„Mellékutcák mélyén élek, ahogy élek”

„Sörivó vagyok
Igyon vizet más!”

„Rock ‘n rollt nekünk!
Gyerünk!
Lázadóknak nem kell semmi más”

Ossian (balról jobbra): Galántai Zsolt, Maróthy Zoltán, Paksi Endre, Pálvölgyi László

A pokolgépes kreditek tanúsága szerint öt dal szövegének Nagy Feró a szerzője, aki akarva-akaratlanul a ricsés mentalitást csempészhette be a Kalapács által előadott lírába. A családon belüli generációs problémák szerencsére nem kerülnek túlzottan előtérbe.

Egyik-másik korai Pokolgép és Ossian szöveg ma már inkább ciki, kínosan hangzik, bár nosztalgiázásra, saját fiatalkorunk, a 80-as évek megidézésére tökéletesen alkalmas. Ami viszont szép, az például a B.S. emlékére refrénje („Állni fog a fémzene temploma / Egy kő leszel benne, nem felejtünk soha”), Paksi Endre tollából pedig a „Minden napom, míg létezem / Mindig igaz legyen / Érezzem, elhiggyem / Érdemes küzdenem” (Hé, te!) vagy a Finálé szövege, ami kissé klisés ugyan, ám kozmikus összefüggésekbe helyezi szeretett muzsikánkat: „Nézd, ez nem más, mint a föld és az ég / A tűz s a víz, ha összeér / És együtt lassan összeáll / ennyi a Heavy Metal”.

Hogy a Totális metálról régen melyik nóta volt a kedvencem, már nem emlékszem, de ma egyértelműen A jel. A B.S. emlékére is dobogós, a harmadik helyért pedig A tűz és az Átkozott nemzedék szállhatna versenybe. A Demonban a szépen kidolgozott, dallamos szólóra kaptam fel a fejem, alatta remekül hallatszik a basszus, majd érkezik maga a bőgőszóló is. Ugyanígy a legütősebb pillanatok közé tartozik a Mennyit érsz? utolsó harmadában hallható dübörgés is. A leggázabb nóták közé a programdalokat, himnusznak szánt tételeket sorolom: a Pokolgépet (aminek szövegéről és sodrásáról az Edda A keselyű című száma jut eszembe), a Totális metált (ami egyfajta proto-Gép induló), valamint a Mindhalálig Rock and Rollt.

Az Acélszív esetében több favoritot is tudok említeni, kezdve a címadóval, aztán a Hé, te! és a Metal nemzedék refrénjét, A Sátán képében közönség-énekeltető kórusát, nem utolsó sorban pedig a Rock ’n’ roll lányt – számomra erről az albumról ez utóbbi szerzemény a némber one. 🙂 A gyorsítás a dal utolsó harmadában valami gyönyörűség, de komolyan…

Külön felhívnám a figyelmet a gitáros Maróthy Zoli énekére (A nyugtalan, Metal nemzedék), számomra ezen a téren szimpatikusabb, meggyőzőbb a teljesítménye, mint a frontemberé.

Emlékszem, anno sokat fikáztuk a Sörivókat, ma szimpla „vendéglátós”, jókedvre hangoló bulinótának gondolom. A rock lázadóiban különösen feltűnőek (irritálóak) Paksi hangi váltásai, a Metal nemzedéknek pedig a verze-szövegeire érdemes odafigyelni. 🙂

Életem egyetlen lemezjátszója sosem volt egy minőségi darab. Amikor a 90-es évek elején tönkrement, nem vettem másikat, így onnantól már nem hallgattam a vinyljeimet. Egyet-kettőt eltettem emlékbe, a többit eladtam vagy elajándékoztam. 1986-87 táján magával ragadott a thrash hulláma, annak is főként az amerikai ága, és onnantól szinte egyáltalán nem hallgattam magyar nyelvű zenéket. A hazai előadók közül az Undertaking és a Barbed Wire lettek a kedvenceim, hozzájuk képest a Pokolgép és az Ossian az én szememben akkor nagyon retró muzsikát játszott.

Ezekre a lemezekre azonban méltán lehetnek büszkék alkotóik. Kukovecz Gáborék és Maróthy Zoliék a műfaj hazai úttörői voltak, bemutatkozó albumaik pedig a magyar heavy metal klasszikusaivá váltak.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. A Pokolgép 2. és 3. lemeze meg az Ossián korai lemezei, ugyanúgy, ahogy a Sear Bliss, Cross Borns, Lady Macbeth, Dalriada, Undertaking (meg még vagy egy prog metal magyar zenekar) olyan minőségű zene, aminek a nemzetközi mezőnyben lenne a helye. Ezek a zenekarok valamit letettek az asztalra.
    Sajnos ebben az országban ugyanúgy mint sok más kelet-európai országban nincs olyan menedzsment a metal zenében, amelyik nemzetközi szinten tudná menedzselni a zenekarokat.

    És ez azért is fájó, mert a nagy lemezkiadók és menedzserirodák magyar leánycégei a popzenszéek tucatjait próbálják külföldön eladni, akikből végül nem lesz semmi sem, mert tehetségetelenek hozzá. A metal területén meg itt vannak a fenti zenekarok, és őket meg nem karolja fel senki, csak mert metalt játszanak.

    Mert egy dolog minőségi zenét játszani, és egy teljesen másik dolog azt világszerte eljuttatni és megismertetni más országok zeneszerető közönségével egy olyan zenei dömpingben, mint a a világban van.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*