Ebben az évben már volt részem egy nagyon profi, MAJDNEM teljes koncertélményt nyújtó streamhez a Destruction jóvoltából, így amikor szembe jött velem a Facebook-on egy Obituary stream-hirdetés, nem sokat gondolkoztam, pillanatok alatt leszurkoltam a 25 amerikai dollárt (körülbelül nyolcezer forintot), amiért ráadásul nem is egy, hanem két koncerttel kecsegtetett a banda. De haladjunk szép sorban, hiszen mindkét fellépés más-más tematikára lett felhúzva!
Az első koncert a floridai Tampában, március 27-én este 11 órakor indult. A banda azt ígérte, hogy saját legnagyobb kedvenceit fogja lenyomni, és így is tett – milyen szerencse, hogy ezek a kedvencek az én ízlésemmel is egybeestek. Elhangzottak a legnagyobb klasszikusok, személyes kedvenceim, a Slowly We Rot és a Kill for Me is, de ez az este (nekik inkább délután) nem erről marad emlékezetes, hanem arról, hogy az Obituary nem egy átlagos koncerttel készült a rajongóknak.
Először is, már a körítés sem volt a szokványos. A helyszín a zenekar próbaterme volt, amit több ponton bekameráztak, így az ember szép lassan be tudta fogadni az összes látványelemet: egy nagy billiárdasztalt és a többkartonnyi sört, ami a hűtő mellett várt a sorsára. De a lazáskodás itt még nem ért véget, mert a srácok ruházatban sem azt hozták, amit általában egy koncerten vár a rajongó. Tökéletesen formázták meg a déli suttyókat: ki kantáros nadrágban, ki mezítláb, ki pedig Obituary-s Cause of Death cicanadrágban. Szóval volt itt minden, mint a búcsúban.
A körítést hallva nyilván sokaknak az ugrott be, hogy akkor ez a buli biztosan valamiféle laza jammelgetéssé,hülyéskedéssé fajulhatott, de ha valaki látta már az Obituaryt élőben, az két dologban biztos lehet: náluk zenében nincs pardon és sosem hibáznak. Lehet, hogy két szám között kedélyesen felesezgetnek, vagy épp a chaten érkező kérdésekre válaszolgatnak, de a zenélést maximálisan komolyan veszik. A cucc baromi jól szólt, csak az elején voltak apróbb technikai problémák, és a srácok végig nagyon feszesen tolták, nem volt üresjárat.
Emellett pedig még arra is futotta az erejükből, hogy meglepetéssel is készüljenek a rajongóknak: egyszer csak a semmiből megjelent a buliban Blake és Nick a PowerTrip-ből, hogy együtt igyanak és rázzák a fejüket a jófajta Obituary nótákra. De szerencsére ebben nem merült ki a közreműködésük, mert a koncert vége felé ők is gitárt ragadtak, hogy a bandával együtt adják elő a Power Trip-től az Executioner’s Axe-et (ami szintén kedvencem, szóval kösz’szépen, srácok!).
Soha rosszabb kezdést, jöhetett a második felvonás, amire szerencsére csak egy hetet kellett várni, hiszen április 3-án, mondhatni, a szokásos időpontban már érkeztek is a srácok. A második koncertre más taktikát választott a banda, ezúttal a The End Complete nagylemezt játszották el teljes egészében. Szimpatikus ötlet, szeretem a teljes albumos koncerteket, szóval hadd szóljon!
Nem meglepő módon a helyszín nem változott, visszatértünk a banda próbatermébe a billiárdasztallal és a hegynyi sörrel. És ha már folytonosság, akkor a srácok nem is lacafacáztak, mindenféle bevezető nélkül, azonnal a közepébe csaptak – és nincs is ezzel semmi baj, egy Obituary dalt nem felvezetni kell, hanem lenyomni, durván, keményen!
Ami szintén nem változott: a banda tagjai ezúttal sem szmokingban zenéltek, jó páran továbbra is mezítláb nyomták, tökéletesen hozva a déli redneck sztereotípiákat, és fogadni mernék, hogy legalább az egyikük a Bud Spencer filmekből ismert mocsárjáróval érkezhetett a bulira. Ide passzol az egyik néző aranyköpése, ami nálam a nap kommentje volt: „Terry Butler az egyetlen basszeros, akinek a kezében úgy néz ki a basszusgitár, mint egy bendzsó.”
Ám volt újdonság is: a daloknál néha bevillant a The End Complete borítójának egy-egy részlete. Fergeteges animációnak nem nevezném, de üde színfolt mondjuk a srácok szakállához képest, és hát lássuk be, Obituary koncertet nem a látvány miatt néz az ember, hanem a súlyos riffek és a mindent elsöprő brutalitás miatt. Abban pedig nincs hiba, a srácok (amatőr szemmel) hibátlan koncertet nyomtak, különösen a dobost, Donaldot emelném ki, aki elképesztő melót végzett (a dunaújvárosi koncerten is az ő játéka tetszett a legjobban a bandából), sőt még arra is jutott ereje és ideje, hogy néhány számonként új pólót vegyen fel, ezzel is színesebbé téve az előadást (már ha a feketéről feketére váltás színesítésnek számít).
Viszont a többieket sajnos muszáj egy kis kritikával illetnem: az előző koncerthez képest sokkal fásultabbnak, vagy inkább fáradtabbnak tűntek, nem voltak annyira lazák, és a poénok sem úgy repkedtek, mint korábban. Valahogy olyan benyomásom volt, mintha egy nagyon csúnya, kétnapos másnaposságon lennének túl, és nem biztos, hogy most éppen erre a koncertre volt szükségük a teljes felépüléshez. Szóval erre vagy a floridai melegre tippelek.
Összességében, a második koncert hagyott bennem némi hiányérzetet (azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a kedvenc albumom a Cause of Death), de akkor is abszolút úgy érzem, hogy ár/érték arányban még mindig jól jártam, főleg az első etapnak köszönhetően. De most már elég a bohóckodásból, jöjjenek az IGAZI koncertek!
Setlist „A zenekar kedvencei” koncertről:
Kill for Me
Cause of Death
Solid State
On the Floor
Back Inside
No
Threatening Skies
By the Light
PowerTrip: Executioners Axe
Back on Top
A Dying World
Slowly We Rot
Setlist a The End Complete koncertről:
I’m in Pain
Back to One
Dead Silence
In the End of Life
Sickness
Corrosive
Killing Time
The End Complete
Rotting Ways
Leave a Reply