Necronomicon: Necronomicon (1986)

Ahogy idősödöm, egyre nagyobb, keserű, mégis szívet simogató nosztalgiával írogatok ezekről a régi lemezekről. HEHE! Sokan röppennének vissza a tinédzseréveikbe, pedig hát csórók voltunk, „szüzek” és pattanásosak, viszont nagyon izgalmas és élményekkel teli időszak volt. Már nem emlékszem pontosan, mikor botlottam bele a német Necronomicon első albumába, talán olyan 15 éves  lehettem, de az első pillanatokban szerelmi szál kezdett szövődni közöttünk. Már maga a borító rabul ejtett: a fekete alapon elhelyezkedő ezüstszürke koponya denevérszárnyakkal és akkora szemfogakkal, hogy azokat látva Drakula gróf is elszégyellné magát, brrrrrrrrr! Libabőrös lettem, ahányszor csak ránéztem.

A Lörrach városában alakult csapat  két demó világra szabadítása után jelentkezett első albumával, amely cím gyanánt a banda nevét kapta örökségül. A majd’ 38 perces anyag egy fekete káoszban fogant, necro hangzású gyűlöletmassza. Akkoriban sok bandára ráütötték a szimpla „thrash” pecsétet, de a Necronomiconban azért jelentős mértékben voltak death és black metal bacilusok is. Sőt, még egy fitymaféknyi punk hatást is felfedezhetünk a zenében, ami nem meglepő, hiszen a banda tagjai a punk vonalról érkeztek, korábban hárman is egy Total Rejection nevű punk csapatban adták át magukat az ifjúkori lázadás örömeinek, még a 80-as évek elején. A csapat tagjai: Volker „Freddy” Fredrich – gitár/ének, Lars „Lala” Honeck – basszusgitár, Axel Strickstrock – dobok és Jürgen „Jogi” Weltin – gitár.

A korongba préselt nyolc nóta tökéletes lenyomata az akkori germán színtér sötétebb, nyers hangzású ágának. Gondoljunk csak bele, milyen albumok jelentek meg 1986-ban német földön hasonló  vonalon: Sodom – Obsessed by Cruelty, Exumer – Possessed by Fire, At War – Ordered to Kill stb. A Necronomicon sem törekedett arra, hogy technikás témákkal hipnotizálja a hallgatót. A gitárok néha szinte már monotóniába fulladó, gonosz zümmögése valósággal csapdába ejti az embert, és ha nem jönne időnként egy sebességváltás, el is merülnénk valami szónikus mélységben, ahol a Pokol vár tárt karokkal. Főként a „B” oldalon tanyázó szerzeményekben találhatók ilyen faék egyszerűségű, hosszan zakatoló, alattomos riffek, amelyek szinte megszállják a hallgatót (Hades Invasion vagy a zárótétel Iron Charm)

Nekem a lemezt nyitó Dark Land a nagy kedvencem, ami egyben a leghosszabb nóta is az albumon, viszont nagyon változatos és néhol elég beteg is! HEHE!! A másik nagy favoritom a második helyen tanyázó Possessed by Evil. Hejj, de sokat üvöltöztük csutkára beállva a fröccsöktől a dal refrénjét: „cause he’s possessed by EVILLLLL!!” HEHE!! De nem akarok minden dalra egyenként kitérni, mert számomra mindegyik egy tökéletes tabletta, amelynek bevétele után visszarepülök az időben. Freddy rekedtes hangja éppen a legtökéletesebb ehhez a nekrolakmusszal átitatott, alantas thrash rituáléhoz. Azért jó néhányszor megereszt egy-egy démoni sikolyt is, csak hogy a nótákból áradó gonoszság még könnyebben megtalálja a lelkünkhöz vezető utat.

Az album frontját már említettem, nem mellesleg a csapat logója is tuti, pedig nincs túlcifrázva, viszont a hátsó borítón lévő bandafotó így öreg fejjel egy kissé megmosolyogtat. A srácok frizurája okán akár a Tupíronomicon nevet is felvehették volna, de akkoriban ez nem volt egyedi dolog. HEHE!! Ugye a korai Destruction tagjai sem az éghajlat hatásainak köszönhetően rendelkeztek ilyen rackásan göndör fürtökkel. Mivel a Necronomicon a punk felől érkezett a metal világába, nem véletlen, hogy az első album idején még úgy néztek ki, mint valami Cure tribute csapat! HEHEHE!!! De most már nem is rágom ezt tovább, hiszen a hajnövesztés első stádiumában én is úgy mutattam, mint aki centrifugában szárítja a haját vagy mint akin Freddy Krüger végzett fejmasszázst. HEHE!!

Az első lemez után két éven belül két album is kiszabadult a srácok műhelyéből, az Apocaliptic Nightmare (1987) és az Escalation (1988). Utóbbi megjelenését követően még nálunk is felléptek egy turnénak köszönhetően, de sajnos egy gikszer miatt nem tudtam ott lenni, pedig már a jegyem is megvolt rá. Konkrétan az indulás előtt a Trabant beadta a végrendeletét, így szitkozódva és méreggel töltve maradtunk otthon a seggünkön. Bevallom, hogy ezután a csapat eltűnt a látókörömből, ugyanis egyre jobban belemerültem a death metalba és grindcore-ba, így már nem is kutattam a Necronomicon újabb anyagai után, pedig az együttes még mindig aktív, bár az eredeti felállásból már csak Freddy van csatasorban. Legutóbbi és egyben tizedik albumuk most márciusban jelent meg, és mivel jó néhány haver elismerően beszélt róla, megígérem, hogy meg fogom hallgatni, de abban teljesen biztos vagyok, hogy a legelső marad a legnagyobb kedvencem.