Nadir: The Final Requiem for a Helpless World (2020)

„Bezárult egy ajtó, egy történet véget ért” – hangzott el annak idején a Piramis Csak néhány jó szó című dalában. Jelen esetben, tehát e recenziót illetően különösen aktuális az idézet, lévén hogy a Nadir zenekar legutolsó anyagáról írok, egyben tavalyról elmaradt restanciámat pótolom.

Még mielőtt az okokat kifejtem, mindenképpen el kell mondanom, hogy nem tudok (nem is akarok) elfogulatlanul nyilatkozni róluk, mert egyrészt azon kevés magyar csapat közé tartoznak, amelynek pályafutását a legelső lépésétől követtem, másrészt a tagokhoz személyes jó viszony fűz, különös tekintettel Tauszik Viktor énekeshez és Czetvitz Norbert gitároshoz. Történetük 1993-ban Dark Clouds-ként kezdődött, pályafutásuk alatt mindent egybevéve húsz kiadványt jelentettek meg, a minőséget tekintve pedig állandó színvonalat képviseltek, mivel nem jellemezték őket folyamatos tagcserék. A búcsúalbum címe tulajdonképpen keretbe foglalja a banda történetét, hiszen 1996-ban az egyik legkiválóbb hazai demóval, a Requiem for a Helpless World-del mutatkoztak be és hívták fel magukra a figyelmet, 1998-ban részt vettek a legendás Monsters Of Death turnén a Diafragma, a Testimony, illetve a Christian Epidemic társaságában, és minden bizonnyal az ő nevükhöz fűződik az egyik legnehezebben befogadható, legsúlyosabb magyar metal album, a 2001-es Nadir is.

Nevüket 2004-ben változtatták meg, és emlékszem, hogy a 2005-ben kiadott Tenacity modern megközelítése nagyon nem nyerte el a tetszésemet, viszont további alkotásaikkal visszataláltak a helyes útra, azokkal már nem volt problémám. Amit még fontos tudni a csapat hozzáállásáról, hogy a kezdetektől fogva a DIY szellemiség jegyében dolgoztak, és a Tenacity-től kezdve hagyományukká vált műveiket mind CD-n elérhetővé, mind pedig ingyenesen letölthetővé tenni.

A befejezés okait Tauszik Viktor fejtette ki: „Annak, hogy a Nadir ennyi ideig aktív maradt, az volt az egyik kulcsa, hogy igazi baráti közösségként zenéltünk. Emellett folyamatosan tudtunk új célokat kitűzni magunknak, amelyeket az utóbbi anyagainkkal is rendre megvalósítottunk. Emellett viszont az ezekhez mennyiségben (rendszerességben), illetve minőségben dukáló koncertek tekintetében is szerettünk volna előbbre lépni, az utóbbi években azonban a tagság életvitele ezt már nem tette lehetővé. Különösen Fekete Szabolcs esetében vált nehézzé a helyzet, ő ugyanis több mint kilenc éve él és dolgozik külföldön. (Persze nem egyedi a példája, hiszen egy ideig én is dolgoztam „idegenben” és Köves Hugó gitáros szintén sokat utazik.) Így a dalszerzésben és a lemezek elkészítésében továbbra is részt tudott venni, sőt kiemelten fontos szerepe van mindebben, fellépést viszont alig tudott vállalni, hosszú távon pedig nem sikerült pótolnunk őt beugró dobosokkal. A fentiek miatt 2020-ra döntöttünk úgy, hogy amennyiben a soron következő albumot nem tudjuk megfelelő módon megtámogatni bulikkal, akkor inkább lezárjuk a Nadir történetét. Úgy gondoljuk, hogy ezt sikerült is méltóképpen megtenni”.

Utóbbi gondolattal én is maximálisan egyetértek, ugyanis egy kiváló koronggal „lépett le a színről” az együttes. Jó szokásukhoz híven nem húzták el az anyagot, a végeredmény alig lépi át a félórás játékidőt. Azt már a legelső hallgatás alapján megállapítottam, hogy roppant nyomasztó hangulata van a lemeznek, Tauszik Viktor hörgése durvább az előző kiadványokhoz képest, és ez az érzésem minden egyes újabb hallgatás után csak erősödött, ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a változatosságra is komoly hangsúlyt fektettek. Minden eddiginél több akusztikus rész, betét bukkan fel a dalokban, példának okáért a The Ultimate Desertion a Black Sabbath Planet Caravan-jét idézi meg. A komfortzónájukból ezúttal sem léptek ki, ami esetükben annyit jelent, hogy a nóták sebessége sohasem emelkedik a középtempó fölé, azokat nagy adag Bolt Thrower-hatással öntik nyakon, legyen szó a Hindsight is…2020-ról, a Carry the Banner-ről, illetve a The Fire Raisers-ről.

Védjegyükké vált az évek folyamán, hogy Viktor a hörgés mellett narrátor jellegű szövegmondást alkalmaz, ez most sem marad el, ahogy az a kicsit disszonáns Unseen Signs, Unheard Calls-ban, a Facing the Facts-ben vagy a Wrongful Narrative-ben hallható. Ólomsúllyal dörrennek meg Czetvitz Norbert és Köves Hugó gitárjai, őrölnek Gál Ferenc basszusgitárfutamai, magabiztosan, precízen dobol Fekete Szabolcs, tehát abszolút hű maradt tradícióihoz a társaság. Amit még Viktor hozzátett, hogy „a felvétel és a keverés Szabolcs stúdiójában, a DBS-ben készült, az ének pedig a Thrashhill Stúdióban került rögzítésre”. A hangzás is abszolút rendben van: tömény, vastag, brutális megszólalást biztosítottak a lemeznek.

A magam részéről nagyon sajnálom, hogy ez lett a hattyúdaluk, hiszen egy roppant szimpatikus, elkötelezett zenekarral lett szegényebb underground színterünk, de bízom abban, hogy a jövőben egyéb formációk kapcsán (Our Existence Is Punishment, Enter The Void, Ghostchant) még hallatnak magukról a muzsikusok. Mindenestre egy megsüvegelendő, példaértékű pályafutás lezárása a The Final Requiem for a Helpless World.

About Dávid László 785 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*