Memoriam: To the End (2021)

Érdekes, hogy Karl Willets énekesnek öt éven belül hogyan változott meg a véleménye egy esetleges Bolt Thrower-újjáalakulást, visszatérést illetően. „A Bolt Throwerben azt a döntést hoztuk, hogy a belátható jövőben nem fogunk koncertezni. Kiddie elvesztése nagyon keményen érintett bennünket, ezért úgy határoztunk, hogy egészen addig felfüggesztjük a zenekar működését, amíg úgy nem érezzük, hogy tovább tudunk lépni, és képesek vagyunk embert keresni Kiddie posztjára. Ehhez a döntéshez semmiféle időbeli határt nem kötöttünk, ugyanakkor nincs szó a Bolt Thrower végéről sem.” Mindez 2016-ban történt.

„A Bolt Thrower a szívem egy távoli, sötét részén nyugszik. Nagyon-nagyon kedves emlékeket őrzök arról a zenekarról. De vége, és nagyon határozottan a múlt. Rendkívül büszke vagyok rá, az örökségem része, sosem fogom megtagadni vagy lekicsinyelni, de soha többé nem fogok visszalátogatni azokba az időkbe.” Ez már idei, friss közlemény. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy egykori társai jelenleg mivel foglalkoznak, illetve hogyan viszonyulnak a Bolt Thrower-kérdéshez).

Arról már a bemutatkozó For the Fallen albumról írt recenziómban is említést tettem, hogyan, milyen körülmények között alakult meg a Memoriam, úgyhogy azzal most nem húzom az időt, jelen alkotásnál a tematikára térek ki. Mindezek előtt érdemes idézni a zenekart, hogy mit mondtak az előző, Requiem for Mankind-ról: „A korábbi lemezeinken különböző zenei- és énekstílusokkal kísérleteztünk, aminek köszönhetően eljutottunk idáig és letettük az asztalra a Memoraim szerintünk definitív albumát. A lemez death metalt rejt – mi csak ehhez értünk. Úgy érezzük, az előző anyagok csak megalapozták ezt a mostanit, és végre minden összetevő megtalálta a helyét.”

Rögtön lelövöm a poént: a To the End az eddigi legjobb, legváltozatosabb alkotásuk, egyben a 2021. esztendő legkiemelkedőbb death metal anyaga, nagyon nehéz lesz megszorítani, a közelébe érni. Az eltelt időszakban két változás következett be a zenekar pályafutásában: egyrészt a Nuclear Blast-tól a viszonylag fiatal és értelemszerűen sokkal kisebb Reaper Entertainment-hez szerződtek, másrészt pedig Andy Whale dobost Spike T. Smith (Sacrilege, ex-Alternative Attack, ex-English Dogs, ex-Destroy DC stb., tehát egy sokat látott, tapasztalt veterán) váltotta. Utóbbi így nyilatkozott nekem: „A múlt évben problémám volt a vállammal. A banda folytatni akarta, én nem. Sajnos nem adok interjúkat mostanában, csak néhány projektre koncentrálok”.

Utóbbi mondata arra irányult, hogy több, a Warmaster harmincéves jubileumára irányuló interjúfelkérést utasított vissza. Ami az új albumot illeti – áll a csapat közleményében és a honlapjukon is olvasható –, a To the End egy masszív erődemonstráció, amely lenyűgöző módon egyesíti az elődökre jellemző alkotóelemek mindegyikét, egyszersmind elrettentő képet ad háborúról, halálról és pusztításról, amelynek végén nem marad más, csak hamu, valamint egy mesterműre való ráeszmélés. A grandiózus dalokhoz és az első osztályú felvételhez Russ Russellnek a Parlour stúdióban készült produkciója társul, amely elbűvölően „földközeli”, ugyanakkor káprázatosan részletgazdag és a To the End valamennyi részletének megfelelő teret biztosít.”

Amennyire hanyagolja Karl Willets a Bolt Throwert, nagyjából annyira került közel hozzá ezzel a művel, de másolásról nem beszélhetünk: arra azért törekedtek, hogy ne egy tucatötletekből álló, szürke, lapos, unalmas, kiszámítható korongot készítsenek. Kezdem azzal, hogy Russ Russell tömény, falbontó, masszív hangzást biztosított a lemeznek, mintegy megalapozva az anyag hibátlanságát. Mert az lett. Rengeteget nyertek Spike-kal, aki változatosabban, precízebben, technikásabban üt Andy Whale-nél, ezáltal a csapat szélesíteni tudta tárházát (hogy stílszerű legyek, újratáraztak). Karl Willets előadásáról sok újat nem lehet írni, hörgése a Bolt Thrower időket idézi, egyedi, védjegyszerű hangjával tolmácsolja a tételeket. Scott Fairfax gitáros és Frank Healy basszusgitáros a jól bevált, klasszikus időkre emlékeztető stílusban használja hangszerét, önmagukért beszélnek a riffek, az őrlő basszusfutamok.

A lemezt nyitó Onwards into Battle bármelyik régi Bolt Thrower albumon megállta volna a helyét, utána viszont már nem lehet őket a „Bolt Thrower-kópia” definícióval vádolni, onnantól kezdve önálló életre kel a folytatás. Ahogy fentebb említettem, a változatosság a kulcsszó, a To the End egyszerűen kenterbe veri elődjeit. Scott Fairfax remek harmóniákkal, dallamokkal, groove-okkal szövi át az olyan dalokat, mint a No Effect vagy a Failure to Comply, megjegyezhető részekkel operál a gyors ütemekkel is felvértezett This War Is Won, militáns, ipari hatásokat mutat a Mass Psychosis és így tovább.

Külön ki kell emelnem az abszolút csúcspontokat, amelyek a lemez közepén foglalnak helyet, ezek pedig a doom-os, szomorú, gyászos hangulatú Each Step (One Closer to the Grave), illetve a címadó darab. Drámai felépítésű, zseniális tételek, különösen előbbi viszi el nálam a pálmát. Hasonló szerkezettel bír a záró As My Heart Grows Cold is. Az európai kiadásra kilenc nótát tettek fel, a japán változat kettővel többet tartalmaz, a középtempós Contempt Grows-t és annak demóverzióját.

A csapat további közlendője az albumról és a borítóról: „Amikor 2015-ben összeállt a banda, együtt átbeszéltük, hogy mit is szeretnénk elérni a Memoriam-mal. Scott vágyainak netovábbja egy olyan lemez volt, amelyhez Dan Seagrave készíti a borítót. Most már hármat is készített. Roppant boldoggá tesz bennünket az együttműködés Dan-nel. Az elképzelései és ahogyan megvalósítja azokat, egyaránt kivételes. Fantasztikus, hogy vele együtt vehetünk részt a kreatív folyamatban, amelynek során láthatjuk, ahogyan az ötleteink azokká a csodálatos képekké alakulnak át, amelyeket számunkra büszkeség látni az albumaink borítóin. A stílusa annyira egyedülálló, hogy most már bármelyik másik művésszel dolgozni megalkuvásnak tűnne. Hihetetlenül odafigyel a részletekre. Viszonylag későn (szeptemberben) vettük fel a kapcsolatot Dave-vel, mert beletelt némi időbe, mire eldöntöttük, hogy mit is akarnánk vizuálisan megjeleníteni az új album borítóján. Amint összeállt a koncepció, üzentünk neki, hogy munkára fogjuk, ő pedig a csodával határos módon átvariálta a már telített munkabeosztását, hogy be tudja fejezni a borítót. Az általunk elküldött vázlat megbízható alapot adott neki a munkához.

Az új lemez egy következő album-trilógia kezdete. Az első trilógia középpontjában a halál-ciklus állt, illetve amit mi annak gondoltunk. A központi téma ezen belül a ’király’ karakter életének vége. A For the Fallen a koporsó útját követi egy háború dúlta tájon át, a The Silent Vigil borítója a ravatalt és a hívek gyászát ábrázolja, a Requiem for Mankind-on pedig a test a földbe kerül, amikor is a királyt örök nyugalomra helyezik. Elhatároztuk, hogy a következő trilógia a király életének dicsőítése lesz, és az életében lezajlott eseményekre fókuszál. A To the End ennek a trilógiának az első albuma, és azokról az eseményekről szól, amelyek az első lemezünk, a For the Fallen borítóján látható jelenettel zárulnak. A képen a király az utolsó csatába vezeti csapatait, amely csatában elesett. Kibaszott brutálisan néz ki.”

Dan Seagrave: „A király-karakter számomra ebben a szakaszban valamifajta teremtménnyé vált. Valamivé, ami túlmutat az emberin. A DNS-ében lényegi változás, érzékelésében pedig a hétköznapitól való elszakadás megy végbe. Bár földi anyagokból való, mégis úgy érzem, jelenléte szürreális betegséget hoz magával, amely kihat a közvetlen környezetére és azokra, akik a arra járnak. Esztétikailag úgy közelítettem meg a témát, hogy a 20. század elejének retro haditechnikáját ötvözöm a reneszánsz művészetének emlékével. Innen jönnek például a domborművekkel ellátott tankok és az olyan találmányok, mint a szárnyas viselet vagy az előtérben álló alakon látható fémes, páncélozott szerkezet. Az ábrázolást most kevesebb sötétség szegélyezi. Úgy tűnik, hogy itt porszemcsék áramlanak áthatóan, mint a tükrös jég és a szürke beton sűrű ködje. Egy fényes nap hajnala lép vele reakcióba, egyszerre mindent betöltő fénnyel és halálosan.”

Győztes csatába indult a zenekar ezzel az anyaggal, nem lehet rajta fogást találni. Miután az előző ciklust három éven belül tudták le, kíváncsi vagyok, hogy az újabb kört is három év alatt abszolválják-e majd. Ha ezen az úton maradnak, egészen biztosan nem fognak hibázni.

About Dávid László 785 Articles
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*