A „Mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések alapvetően feleslegesek, értelmetlenek. Ettől függetlenül írásomat most mégis így folytatom: mi lett volna, ha 35 évvel ezelőtt megjelenhetett volna a Master bemutatkozó nagylemeze?
Tulajdonképpen az egyik legbalszerencsésebb karriert tudhatják magukénak, pályafutásuk során rengeteg nehézséggel, tagcserével kellett szembesülniük, alaposan megjárták a hadak útját. A csapat 1983-ban alakult Chicagóban, abban a városban, amelyben a ’80-as évek elején izgalmas, színes underground színtér kezdett kibontakozni olyan bandák létrejöttével, mint a Trouble, a Zoetrope, a Witchslayer, a Thrust, a War Cry vagy a Hammeron. Történetük szempontjából a War Cry-nak van jelentősége, mivel Paul Speckmann basszusgitáros és Bill Schmidt dobos ebben a zenekarban kezdtek muzsikálni. (A War Cry-ról röviden még annyit, hogy 1983-ban adták ki a Trilogy of Terror demót, valamint a Trouble-val, a Zoetrope-pal, a Witchslayerrel és a Thrusttal egyetemben a Metal Massacre IV. válogatáson szerepeltek).
A zenekar power/doom-ként definiált stílusa nem felelt meg sem Speckmann-nek, sem Schmidtnek (az pedig különösen nem, hogy a kommerszebb irány felé akartak mozdulni), így kiszálltak, hogy egy durvább, extrémebb együttest hozzanak létre. A fordulópontot, konkrét hatást a War Cry gitárosa, Marty Fitzgerald generálta, aki egy napon lejátszotta Speckmann-nek a Venom In League with Satan single-jét, és ez mind Speckmann, mind Schmidt életét megváltoztatta. Csatlakozva az akkoriban felemelkedő extrém mozgalomhoz, amely az idő tájt a Motörhead-et, a Venomot, az Excitert, a szárnyait bontogató Metallica-t, Slayert, Dark Angelt, Voivodot stb. jelentette, a páros úgy érezte: ez az ő útjuk.
Paul Speckmann: „Schmidtet voltaképpen kirúgták a War Cry-ból, miután közösen adtunk egy koncertet. Elég sokat próbáltunk, hogy felkészüljünk vele erre a bulira. A végén volt egy vita a színpadon, hogy ki baszta el a Black Sabbath azonos című dalának végét, és Schmidt hozzávágott egy dobverőt Marty-hoz. Gyakorlatilag elengedtük őt, én pedig még hónapokig játszottam velük. Ám miután meghallgattam a Venom kislemezét, amit Marty adott nekem, eldöntöttem, hogy kiszállok a zenekarból, és keményebb muzsikát kezdek játszani. Bill és én egyesítettük erőinket e törekvésben, a többi pedig történelem.” (Érdekesség, hogy bár Speckmann otthagyta a War Cry-t, kapott egy lehetőséget, hogy egykori társaival fellépjen a Twisted Sister és a Queensryche akkori amerikai turnéján, ő pedig nem szalasztotta el a lehetőséget).
Schmidt 1983 közepén állt neki a dalszerzésnek, amiben az akkori extrém csapatok (és itt különösen a Venomot kell kiemelni) inspirálták. Speckmann beleegyezett, hogy jammeljen vele, így rendszeresen elkezdtek próbálni egy raktárban (egyben Paul otthonában), Chicago külvárosában. A zenekart a Witchslayer basszusgitárosa, Rick Manson nevezte el, mégpedig a Black Sabbath Lord of this World-jének klasszikus sorai alapján („You made me MASTER of the world where you exist”). Noha akkor még csupán basszusgitár és dob állt a rendelkezésükre, az energia, a lelkesedés hajtotta a zenészeket, azonban ’83/’84 fordulóján ez a lelkesedés fokozatosan csökkenni kezdett. Nem kevesebb, mint 26 gitárost hallgattak meg, de egyikük játéka sem illett a Master stílusához, vagy azért, mert legyökereztek a tradicionális heavy metalban, vagy azért, mert fogalmuk sem volt arról, mit jelent az extrém zene.
Sőt, a megpróbáltatások tovább folytatódtak, mi több, ’84 közepére a csapat a mélypontra került. Speckmann édesapja agytumorban hunyt el, míg Schmidt elfogadta Louie Svitek (később Zoetrope, M.O.D., Ministry, Mind Funk) ajánlatát, hogy csatlakozzon egy helyi thrash bandához, a Mayhemhez (utóbb Mayhem Inc.). Mivel a Masterrel semmi nem történt, a dobos megragadta az esélyt. (Ugyan Pault komoly tragédia sújtotta, ő a Death Strike-ot hívta életre, ami egy másik, érdekes történet, összefüggésben áll a Masterrel, de ehelyütt nem térek ki rá). Folytatva a hullámvölgyek sorát, az egyik legfontosabb tényező, amely a Master bukásában szerepet játszott, a Kim Fowley-val történt találkozásuk volt, aki komoly név volt a színtéren, miután zenekarokat producelt, menedzselt, számokat írt nekik és sok feltörekvő bandát fedezett fel. Történetünk szempontjából lényegtelen, hogy kikkel dolgozott, sokkal fontosabb, hogy hogyan szúrt ki a Masterrel.
Sok viszontagság után, 1985-ben a Master újjáalakult, Paul Speckmann basszusgitáros/énekessel, Chris Mittleburn gitárossal és Bill Schmidt dobossal a soraiban. A chicagói Seagrape stúdióban dolgozó bandát valahogy bemutatták Fowley-nak, aki összebarátkozott Schmidttel és felajánlotta, hogy segíti a Mastert menedzselni, annak ellenére, hogy nem volt tapasztalata az extrém metal területén. Ezen kívül, meglehetősen gyanús módon Schmidt anyja is képbe került, és Fowley-val, illetve a fiával közösen kezdte menedzselni a csapatot. Schmidt meggyőzte Speckmannt, hogy hatalmas összegeket invesztáljanak a felszerelésbe, abból a pénzből, amit Paul örökölt az apjától. Bőröket, szegecseket, Simmons elektronikus dobfelszerelést, mikrofonokat, mikrofonállványokat, fejhallgatókat és egy Tascam felvevőt vásároltak, cserébe Schmidt azt ígérte, hogy az anyja pincéjében próbálhatnak.
1985-ben egy próbatermi felvételt, illetve egy demót rögzített a trió, és az utóbbi anyag vezetett szerződéshez a Combat Records-szal. Speckmann: „Don Kaye a New York-i Brooklyn College rádiótól barátja volt az akkoriban szárnyait bontogató kiadónak, és lényegében küldtek nekünk egy szar megállapodást. Tudom, hogy a műfaj pár későbbi nagyágyúja is aláírta azt az ócska egyezséget.”A végül 1985. október 31-én megkapott kontraktus öt lemezre szóló együttműködést ajánlott. A csapat a fellegekben járt, mellesleg ez ugyanaz a szerződés volt, amit a Death a következő évben aláírt. Papíron tehát minden szép és jó volt, Fowley viszont „gondoskodott arról”, hogy ez ne így legyen, az ő lelkén szárad, hogy a Master bemutatkozásának szánt anyag a fiókba került. Amikor ugyanis elolvasta a kontraktust, látta a bandának az öt lemezért ajánlott kevéske pénzt, és igyekezett megváltoztatni a szerződést.
A banda készen állt a felvételekre, de a megállapodás még a levegőben lógott, miközben a Combat egy EP-re szóló alkut ajánlott nekik. A siker azonban soha nem jött össze. Fowley meggyőzte a zenekart, hogy becsapják őket, módosításokat eszközölt a szerződésben, abban a reményben, hogy a Master ezzel jobban járhatna. Amikor ezt a tervezetet bemutatták a Combat-nek, kiröhögték őket és széttépték a papírt.
A felvett és elkészült, majd fiókba került anyag játékidejét tekintve voltaképpen inkább EP, hiszen játékideje a 20 percet sem éri el, ugyanakkor egyértelmű, hogy az akkoriban még bőven a gyerekcipőben járó death metal (egyik) előfutára lehetett volna. Szélsőségességében, egyszerűségében a Motörhead, a Venom, a Possessed nyomdokain halad (értelemszerűen korántsem olyan sötét, gonosz, mint a Seven Churches), szó sincs semmiféle cizelláltságról, komplexitásról, netán technikai bravúrokról. Az olyan tételek, mint a Master, az Unknown Soldier, a Mangled Dehumanization vagy a Pledge of Alliance gyors, rövid, velős, primitív felépítésű tételek Chris Mittleburn egyszerű riffjeivel, Bill Schmidt egyhangú, folyamatosan kalapáló dobjaival, Paul Speckmann torzított basszusfutamaival, mély, hörgésnek abszolút nem nevezhető énekével megtámogatva. Ugyanaz a kaotikusság jellemzi őket, mint a Venomot, és nyers, zajos hangzásba ágyazták a végeredményt.
Megítélés kérdése, mekkorát „robbant volna” a korong, ha 1985-ben napvilágot lát – különösen a Hell Awaits, a Seven Churches, esetleg a To Mega Therion akkori megjelenésének tükrében –, az viszont elvitathatatlan, hogy így is úttörő szerepet töltöttek be a death metal létrehozásában. 2003-ban a holland From Beyond Productions dobta piacra a lemezt, megfejelve három ’91-es és egy ’93-as demós szerzeménnyel, valamint 2013-ban két eltérő kiadásban (Funeral Bitch – Doomentia Records, illetve Unknown Soldier (Unreleased 1985 Album) – Vic Records) került forgalomba, lemásolva a 2003-as változatot (értem ez alatt a dalokat és a számsorrendet, csupán a csomagolásban volt különbség). Mindenesetre az anyag kordokumentációs szerepéhez kétség sem férhet: megmutatja egy agresszív, brutális műfaj kezdeteit, első lépéseit.
Leave a Reply