A német csapat egyik legjobb, ám egyben – a Chameleon után – legmegosztóbb lemeze is. Keménységben felér a Walls of Jericho albumhoz, viszont amíg ott a keménységet a gyors speed metal dalok adták, addig itt a sebességből nagyon visszavettek, sőt a tökfejektől teljesen idegen doom metal számok (Escalation 666, Mirror, Mirror) is felkerültek a korongra, és a keménységet (a három speed metal szerzemény mellett) a lassú és középtempós, sötét és komor hangulatú témák és kövekként gördülő riffek adják.
Azért nem kell megijedni, a Helloween-re jellemző fogós dallamok itt is jelen vannak, csak a többi lemezükön megszokott „happy feeling” helyett komorabbak, sötétebbek a dallamok. Mint említettem, három speed metal nótát hallunk (All Over the Nations, Salvation, We Damn the Night), a Mr. Torture is a gyorsabb számok közé tartozik, bár a fenti háromhoz képest egy kicsit lassabb, mert a Grapow-Kusch korszak szaggatott dobtémákkal szinkronizáló gitárriffekkel van tele.
A The Departed (Sun Is Going Down) már-már indusztriálba hajlik, de Deris fogós dallamokkal teli éneke ezt is Helloween-essé teszi. Az I Live for Your Pain sokak számára az egyik legjobb szám a lemezen, hiszen a fogós dallamok egyből megragadnak a fülben, az ezertonnás sziklaként gördülő lassú és középtempó egy igazi, szenvedélyes gitárszólóba torkollik, és Deris hangja is játszik az érzelmekkel. Az Immortal pedig a kötelező power metal líra.
És itt álljunk meg egy kicsit! Technikailag Kiske a jobb énekes, hiszen olyan magasakat is simán kiénekel, amilyeneket csak nagyon kevesen. Andi Deris hangja ugyan nem tud olyan magasságokba emelkedni, és olyan operás stílusban sem képes énekelni, viszont érzelmileg ezerszer változatosabban adja elő a dalokat, mint Kiske. Ha kell, akkor gonoszul énekel, ha kell, líraian, lágyan. Ha kell, epikusan és himnikusan, máskor pedig lazán, rock’n roll-osan. Szigorúan, feszesen, agresszívan, keményen, horrorisztikusan, de amikor arra van szükség, akkor vidáman, poénosan. És ezen a lemezen a sötét, komor hangulat ellenére is az érzelmek széles skáláját adja elő.
Számomra a lemez csúcspontja a záró szám, a címadó The Dark Ride. Egy igazi, sötét, komor eposz, ahol az újabb kori, szaggatott gitárokkal szinkronizáló dobtémák és a nagy ívű, himnikus Helloween-es témák egyaránt megtalálhatók, a zenekar egyik legjobb ikergitárszólójával a közepén. De nem a zenei, technikai tudás miatt olyan nagy kedvencem ez a szám, hanem a hangulata miatt: érzelmileg hatalmas szenvedélyt adtak bele, ami egyre jobban kibontakozik, és az ikergitárszólóban éri el a csúcsát. Tényleg olyan, mintha egy betépett, túltolt hullámvasúton ülnénk. A The Dark Ride egy kábszer-ellenes dal, amilyen anno a Starlight is volt, azzal a különbséggel, hogy itt magát a túladagolást mutatják be. A „dark ride” jelentése kettős: szó szerint a vidámparkok szellemvasútját jelenti, átvitt értelemben viszont a drogtúladagolás miatt fellépő rémálomképeket – egy sötét utazást a rémálomba.
A dal szövege is kétfenekű: értelmezhetjük egy dark fantasy szövegként, de metaforikusan is (a drog elrabolja a lelkedet):
„All board step right this way
The dark ride is leaving soon
Just sign your name on the dotted line
All I want is just your soul
Tighten your belt and lets go
Standing in line to get to the fairground
Heading to the wicked side
One way ticket, there is no returning
Leave your soul at the gates”
És végül említést kell tenni a bónuszdalokról is. Valamiért a Deris korszakbeli Helloween-nek van egy olyan rossz szokása, hogy a legjobb dalokat csak a lemez bónuszváltozatán vagy maxikon adja ki. Itt is a Helloween történetének legkeményebb száma (nem a Jericho-korszak speed metalját, hanem a Pantera/Meshuggah féle keménységet alapul véve), a The Madness of the Crowds csupán a japán változat bónuszaként és maxin jelent meg. A vájtfülűek Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képei című műből Baba Jaga témáját is felfedezhetik benne. A másik említésre méltó bónuszdal pedig a Deliver Us from Temptation, ami egy igazi, jó kis Helloween-es speed metal szerzemény.
Annak ellenére, hogy a lemez nem hozta a várt eladási számokat, mára kultikussá vált. Weikathéknak egy nagyon egyedi zenét sikerült készíteniük, ami úgy lépett túl az európai power/speed metalon, hogy annak klasszikus elemeit (fogós dallamok, léggitározós, technikás ikergitárszólók) megtartotta, de a Pantera, Meshuggah, Machine Head zenei világa felé nyitotta ki, megmutatva, hogy az európai és az amerikai power/thrash/speed/doom metal igenis összeegyeztethetők egymással.
És persze ne menjünk el a lemez producerei mellett sem, ez az album ugyanis nem jöhetett volna létre Roy Z és Charlie Bauerfeind nélkül, akik a hangzás és a komor, sötét hangulat kialakításában is jelentős szerepet játszottak. A legenda szerint valójában ők írták az anyagot, ami eredetileg Bruce Dickinson szólólemezének készült, de az énekes visszautasította, a tökfejek pedig lecsaptak rá. Persze ez csak legenda, a valóságban Roy Z, Charlie Bauerfeind és a Helloween tökéletes együttműködéséről van szó, akik szerencsésen megtalálták a közös hullámhosszt.
Sajnos Roland Grapownak és Uli Kuschnak ez volt az utolsó Helloween lemeze, mert a zenekaron belül túl nagy lett az ellentét annak kapcsán, hogy melyik irányba induljanak tovább. Grapow és Kusch ezt a sötétebb, komorabb hangulatú zenét szerette volna továbbvinni, Weiki és Deris viszont inkább a vidámabb, klasszikusabb Helloween-hez tértek volna vissza. De ez egy cseppet sem von le a lemez értékéből – sőt, felértékeli, mert azt bizonyítja, hogy ilyen anyagok csak a csillagok megfelelő együttállásakor tudnak születni.
Kedves Fehérfarkas,
kifejezetten örülök, hogy végre lehet egy magyar oldalon érdemi megemlékezést és tisztelet sorokat olvasni erről az egyedülálló albumról. Egy fontos dolgot szeretnék megjegyezni zenészként, amit már több helyen is olvastam, de alapvetően nem fedi a valóságot: Kiske valóban zseniális énekes, de technikailag nem jobb Derisnél. A hangterjedelme szélesebb, főleg a magasabb regiszterekre vonatkozólag, ám Andi pont azon érdemek miatt jobb technikailag, amiket felsorolsz. Örülök, hogy külön kiemelted, mert unikális vokalista.
Köszi a zenészi pontosítást. Örülök, hogy más is szereti és értékeli Derids hangját. 🙂
Én azt nem értem, hogy a Sinner-Dangerous Charm lemeze mivel marad el pl. ettöl a lemeztől. Mindenhol csak negatív kritikát lehet róla olvasni pedig egy kiváló dallamos metal lemez a conin’out fighting lemezzel együtt.
Azt a lemezt nem ismerem sajnos. De kösz, hogy felhívtad rá a figyelmet. A jutyúbon látom fent a teljes lemez, így meg tudom hallgatni 🙂
Örülök, hogy vannak itt is Deris korszakot kedvelők.
Számomra a Master of the Rings, Time of the Oath, Better Than Raw és a Dark Ride zeneileg ugyanolyan zseniális mint a Jericho/Keeper korszak.
Sőt a Matert és a Timeot egyaránt a Keeper 3-nak tartom, ahogy a Gamma Ray első nagylemezét is, mert zeneileg azok.
A GR Heading lemeze zeneileg teljesen a Keeper továbbvitele, még a számok sorrendje és a lemez felépítése is.
A Master a Keeper 2 lágyabb és vidámabb vonalát viszi tovább, de azért 3 Power/Speed nóta így is helyet kapott (Sole Survivor, Where the Rain Grows, Still We Go – a mai napig nagy kedvenceim). Habár a sajtó annak idején nagyon lehúzta a lemezt és HelloCream-nek csúfolta, de a lemezeladások alapján az egyik legtöbbet eladott tökfej lemez lett, ami behozott egy csomó új rajongót.
És a Master Power Metal helyett inkább Heavy Metal keménység, de a Time egy Power/Speed Metal bomba lett.
Már a nyitó We Burn az I’m Alive párja, de ott van még a közönségénekeltetős Power Metal himnusz a Power (milyen telitalálat cím), a szintén lendületes Steel Tormentor, a Jericho korszakot idéző Before the War, vagy számomra az Eagle Fly Freevel egyforma nagy kedvenc a Kings will be Kings (kár, hogy a koncerteken pont ezt nem játszák).
De ezen a lemezen már megjelentek az újkori Helloween Kush-Grapow jellegzetes ritmusgotárral szinkronizált dobtémái, amellyel a tökfejek az európai Power Metalt keresztezték az amerikai Pantera, Messugah, Fear Factory, Machine Head féle Metallal. A lemez leghosszabb epikus száma a Mission Motherland és a címadó Time of the Oath zseniálisan mutatja be a 2 az európai és amerikai stílus tökéletes keresztezését. Dr Stein a laborjában egy tökéletes formulát alkotott.
Jól jellemzi a lemezt, hogy 3 lágyabb szám is helyet kepott a lemezen, és ennek ellenére a lemez mégös tökös, kemény Power Metal maradt – viszont mindhárom lágyabb számnak mai napig nagy rajongótábora van a jutyuból fanmade videók és lájkolások alapján.
Aztán jött a következő lemez a Better Than Raw. Ha az előtő lemez a visszatérés volt az igazi kemény Power/Speed Metalhoz, akkor ez a lemez keménységben rátesz arra egy lapáttal. De már az új Kush-Grapow korszak szellemében. Már a nyitó Push az addigi Helloween legkeményebb, legkegyetlenebb száma, ami a Jericho lemezt is simán veri – olyan mintha Panteraba oltott Painkiller (Deris hangja is a verzéknél olyan agyszaggató mint Halfordé) lenne, ami a fogós refrénnél meg a dúdolható ikergitár-szólónál azért megmutatja, hogy mégiscsak a tökfejekről van szó.
Ez a lemez nagyon sok mindenben hordozza a helloweenes jegyeket, de ez már teljesen az új irány első igazi nagylemeze. Ez már szakított a Keeper örökséggel, és megtalálta az új irányt.
A kritika tárgyát adó Dark Ride lemez egyenes következménye a Betternek: még sötétebb, még modernebb, még komorabb. A rajongók többsége szerint túlságosan is az lett.
A következmény tagcserék, Uli Kush és Roland Grapow kiválása.
Azért a Kush-Grapow korszak utáni időszak is kitermelt zseniális lemezeket: a Gambling with the Devil és a 7 Sinners szintén a zenekar csúcspontjai.
Most kíváncsian várom milyen lesz az új lemez mindhárom énekesükkel, hogy Hansen és Kiske is hivatalos újra bandatagok lettek. A 12 perces eposz a lemezről zseniális. Remélem a többi szám is jó lesz.
Igazán örülök a fenti soraidnak. Számomra a Master of the Rings, Time of the Oath, Better Than Raw és a Dark Ride még többet adott zeneileg, holott a klasszikus korszakot is imádtam. Érettebb, felnőttebb zene számomra, időtállóbb, nem annyira korszakhoz kötődő.
A Deris fanyalgóknak meg ezt ajánlom figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?v=iGfqc71Ika4
Ha már nincs fülük a finomságokra. 😉