Szinte hihetetlen, de idén ünnepli 20. születésnapját ez az északi mestermű! A kezdetek kezdetén, talán a Hammerworld egykori kazettamellékletén hallottam először őket. Egy nóta volt csupán az első lemezükről, már nem emlékszem pontosan, hogy melyik, csupán arra az érzésre, ami azonnal a hatalmába kerített. Lehet, hogy még hangosan fel is kiáltottam: „Ez zseniális!” Többször is lepörgött az a nóta, megállíthatatlanul hömpölygött a riffek, dallamok sodrása. Rögtön megérett bennem az elhatározás: nekem ez kell! Hamarosan be is szereztem a CD-t, hazavittem, behelyeztem a lejátszómba, aztán leesett állal hallgattam meg újra és újra…
Azóta is gyakran előveszem a kis ezüst korongot. Azért dereng csak halványan már, hogy melyik szerzeményük révén ismerkedtem meg velük a melléklet jóvoltából (talán a Hero in a Dream volt az?), mert beszerzett albumot szinte kizárólag egyben hallgatok. Így van ez azóta is, ha elindítom, akkor bizony szépen sorban végig is megy. Egyenletesen magas színvonalú dalokról beszélhetünk jelen esetben. Üresjáratok nélküli, folkos elemekkel alaposan megspékelt, 55 percnyi súlyos, ám varázslatos zenei utazásra invitálja hallgatóját az Ensiferum.
Az egykori pogány világot, viking őstörténeti motívumok sokaságát elevenítik fel a szövegek. Ezt maga a zene ellentmondást nem tűrően támasztja alá: gyönyörű, harcias himnuszok, hősi énekek sorjáznak egymás után. Jari Mäenpää általában valahol a hörgés és károgás között lavírozik, de helyenként felütik fejüket a tiszta hangok, sőt az Eternal Wait még női szopránnal is operál Johanna Vakkuri vendégeskedésének köszönhetően – ha mindezt nem is teszi túl feltűnően. Szinte valamennyi nótában nagyívű kórusok szövik át az északi mondavilág történeteit. A lendületes muzsika a metal spektrumán belül több irányzatot is felvonultat, valóságos pagan/folk/speed/black/power orgiának lehetünk fültanúi úgy, hogy közben a más, hasonló úton portyázó bandákra időnként jellemző „mulatós” felhangok a háttérbe szorulnak a heroikus epikussággal szemben. Komoly, drámai a hangvétel, akár egy Wagner operában, az ember szinte a pajzs és a kard után nyúl, sodronyinget és harci sisakot ölt, hogy csatába szálljon a világ ellen. Jari ugyanakkor nem csupán dalszerző és énekes, hanem gitározik is Markus Toivonen cimborájával együtt, méghozzá kiválóan! Ők ketten nagyszerű párost alkotnak, de a ritmusszekció is rendesen kitesz magáért. A basszusgitárt Jukka-Pekka Miettinen kezeli, a dobcájg mögött pedig Oliver Fokin foglal helyet, aki úgy püföli a bőröket, hogy öröm hallgatni. Szintén fontos szerep jut még a billentyűkért felelős Meiju Enho-nak is, aki nélkül ez a monumentális hangszerelés nem valósulhatna meg.
Az akusztikus kezdés azonnal a távoli múltba húz, csodálatos dallamok röppennek fel könnyedén, amelyek a Hero in a Dream száguldásában teljesednek ki igazán. A tempóból picit visszavéve a gitárok mellett kiemelt szerepet kapnak a többek között zongora hangszínével is kacérkodó billentyűk, majd a zenekar által előszeretettel alkalmazott hősi kórusok. Alapvetően ez a megközelítés igaz a teljes albumra. A Token of Time alatt már harci táncot jár az ember lába, annyira magával ragadja az abból áradó zeneiség! A punkos akkordokkal indító Guardians of Fate pillanatok alatt a fémzene történetének egyik leghatalmasabb power/speed himnuszává nemesül. Valami elképesztő muzikalitás szorult ezekbe a fickókba! A Vejnemöjnen apóról regélő Old Man a régi Amorphis (értsd: Tales from the Thousand Lakes éra) legjobb pillanatait idézi föl, amely a Little Dreamer, azaz a Vejnemöjnen Part II dalban teljesedik ki, tökélyre csiszolva a szélsebes és visszafogott tempót egyaránt felvonultató hőskölteményt.
Az Abandoned annyira megható, hogy a hallgatóság érzékenyebb lelkületű tagjai akár a százas papír zsebkendőt is bekészíthetik a zenéhez jó előre előbányászott kerek viking pajzs, az úgynevezett wikingerschild óvó takarásába, nehogy az ellenség megilletődött harcosokat lásson a véres csatamezőn. A Windrider sem gyengébb a többinél, oroszos dallamok is felsejlenek itt-ott, ami nem is meglepő, mivel a ruszok a vándorló vikingek szlávokkal keveredett leszármazottai. A nóta ezen ínyencségeken felül már-már filmzenei elemeket hordoz a nyugisabb etapjaiban. Legalább ennyire nagyszerű a galoppozós motívumokat csatasorba állító Treacherous Gods. A líraiságában magasztos Eternal Wait – amelyben a fentebb említett hölgy éneke is megfigyelhető – szépséges, többszólamú kórusaival varázsol el, míg a Battle Song – címéhez méltó módon – csatába hívja a lemez végére immár teljességgel fellelkesedett közönséget! A CD-n bónuszként feltüntetett Goblin’s Dance szigorú, szimfo/black irányát jól oldja az orosz pagan színtér bandáira jellemző, győztes harcból hazatért vitézek önfeledt ünneplése.
Úgy vélem, az Ensiferum első lemezével azonnal elérte a tökéletességet, így a mérce meglehetősen magasra került a folytatás tekintetében. A kiemelkedő színvonalat az első három albumukon mindvégig meg is őrizték, így a három évvel későbbi Iron című anyagukról, valamint a 2007-es Victory Songs-ról kizárólag szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Ha valaki esetleg nem ismerné hőseinket, viszont kedveli az olyan finn bandákat, mint az Amorphis, a korai Turisas, vagy akár megemlíthetjük itt a szép emlékű Children of Bodom munkásságát is, az minden bizonnyal az Ensiferum zenéjében sem csalódik.
Jómagam szeretem a teljes diszkográfiájukat, a tavaly megjelent Thalassic pedig az év végi listámon is – mily’ meglepő – előkelő helyre került.
Leave a Reply