Bál: Krampusz (2021)

A Rósz Bálint-féle Bál kapcsán különösebben nem szeretnék belemenni az ismertetőbe, hiszen nem is olyan rég a rattle.hu “hasábjain” olvasható volt egy vele készült interjú, amit a Bú kritikája előzött meg. A helyzet azóta sem sokat változott: Bálint húsvét után hazaköltözött Hollandiából, de még ott vette fel (Nieuwveen, Zuid-Holland) harmadik nagylemezét, amiről éppen olvasol. Megváltozott a logó, amit KORCS követett el, a Krampusz pedig már tavaly szeptemberben kijött szerzőiben, digitálisan, de csak most áprilisban hozta ki a Narcoleptica Productions limitáltan CD-n, ami úgy lett beharangozva, hogy az első verziótól eltérő designnal lát majd napvilágot, azonban a képek alapján azzal megegyező arculatú lett. Érdeklődtem, hogy mi is ez a komor absztrakt valami, ami a fedőt díszíti, amire a válasz az volt Bálint részéről: „A borítókat is én készítettem, és a krampuszt ábrázolják. Gondolom, a szem észrevehető, figyel és erőszakosan büntet. Végletes, szögletes, elenged vagy megfojt. Valami ilyesmi…”

Én ettől a magyarázattól nem lettem sokkal okosabb, ha ti igen, segítsetek ki, de mindenképpen illik a zenéhez, bár a Krampusz zeneileg nem absztrakt, ám iszonyatosan destruktív és komor képződmény, ami úgy ül az ember lelkére, mint valami levakarhatatlan gonosz árnyék – vagyis mint egy Krampusz…

Már az akusztikus hullámtengerbe csepegő Szeptember című intró-féleséggel ott találjuk magunkat a dolgok közepében, aminek a keringőjére társunk lesz az egész album: „Ha kész vagy meghalni, minden sokkal egyszerűbbé válik…”

Már itt szigorúan felhívnám a figyelmet arra, hogy akik a világ és önmagunk nyomorának és tehetetlenségének köszönhetően mostanában túl mélyen vannak lelkileg, azok nagyon messze kerüljék el a harmadik Bál lemezt (igazából mindet, de én éppen a Krampusz kapcsán érzem azt a tátongó perspektívát, ami könnyen magába szippant egy elkeseredett embert).

Bálint zeneisége egyszerre fejlődött és vesztett is egykori önmagából. Nekem hihetetlenül tetszett a Duna kísérleti sokszínűsége; valljuk meg őszintén, az a pozitív értelemben vett amatörizmus, ami egy furcsa eklektikus masszát hozott létre, nem mindig állt össze egy egységgé, de többnyire összejött a kísérlet. A Bún már kevesebb volt a variábilis, sokrétű keveredés szülte tesztmód, s ezáltal osztatlanabbá vált zeneileg és koncepcionálisan is – ami korántsem volt hátrány, de már veszített a Duna tarkaságából. Nos, a Krampusz már letisztult, egységes, egyöntetű és kiforrott koncepcióban fogant képződmény, már inkább csak atmoszferikus black metal, mintsem a korábban dark doom és fekete fémek post halmaza között rekedt egyedi valami. Alakot ölt a lélek sötét belső góleme, a gyors és kásás témákban itt-ott dallamok csendülnek fel, és egy véres fájdalommal teli, éles keringőre kéri fel elfehéredett csuklóinkat, hogy belénk karmolhasson csorbult borotvapengéivel, mi pedig vérzünk, együtt vérzünk, csúszós vörös lében csúszkálva ropjuk a keringőt az összeesés pillanatáig!

Az Elég volt az első olyan dal, amelyben valamennyire a régi Bál kacsint ránk kajánul, elmosolyodik és forog tovább… A lemez leghosszabb és legérdekesebb nótája ez, no meg a szövege is annyira gyászhuszár: „Nagyon fáj, ahogy szétszed a lét, Nagyon fáj, ahogy vánszorog a test, Belém váj, ahogy éled a lét, Szánalmas, ahogy haldoklik a test…” Csak úgy lüktet a kalapács alatt a szeg, ahogy Bálint a koporsónkba veri, majd lassú árral elföldel, szemfedővel eltakar és az oszlásra és felejtésre bízza testünket, vicsorogva és a Varjúdombi meséket megidézve…

Itt jegyzem meg, pár helyen nem ártott volna a károgásból esetleg hörgésbe vagy beszédre váltani, hiszen bár az egész koncepciónak nagyon fontos szegmense a text, azonban annak nagy része még komoly fülelés mellett is nehezen érthető.

A hangzás amúgy egész korrekt lett, és a hangszerek soundja és összképe is olyan hatást kelt, mintha egy zenekar játszotta volna fel az anyagot, és nem egy ember munkája lenne. Bár ez korábban is nagyrészt így volt, de a Krampusz mindenképpen egy sokkal komolyabb és érettebb, mondhatni, letisztultabb próbálkozás, amely elvesztette a Bálra korábban olyannyira jellemző többrétegűséget – erre nem először és nem is utoljára hivatkozom a kritikában, mert bár nagyon tetszik, valahol legbelül siratom a múltat. Na de túl sok zokogásra nincs idő, mert a verkli forog tovább, hiszen remek, keringő jellegű témákkal hasít tovább a Kárhozat, amely egyben a korong legkomplexebb tétele is – bár ebből marad egy kevéske megoldás a Csak az enyémben is, de itt is túlnyomórészt a Krampuszon uralkodó massza-elv érvényesül, és ez az a pont, amiben nekem például jobban tetszett a korai Bál.

A projekt zeneileg rengeteget fejlődött, de mégis úgy érzem, valamit elvesztettünk, valamit, ami profizmussal és egységes halmazzal lett a végletekig feltöltve, elbukva a kezdetek kísérleti varázsát/varázslatát…

A záró 1013 amolyan outrónak szánt hosszabb tétel, akusztikus ismétlődés és misztikus ambient képződmény, amibe egyszer csak berobban minden, és amilyen hirtelen megjelennek a gitárok, a dobok és a végére ér a dal egyetlen mondata („Ha kész vagy megszületni, kétségek között fogsz szenvedni”), úgy szakad meg az utazás. Nincs lassú haldoklás, elhaló szívhang vagy fürdőkádban csepegő vérfoltok és az elfehéredett kar találkozója, nincs semmi, csak egy, a zenével véget érő üresség és hiány!

Megjelent szerzőiben digitálisan, illetve limitáltan CD-n a Narcoleptica Productions-nél.

Narcoleptica Productions:
https://www.facebook.com/narcolepticaprod/
https://narcolepticaprod.bandcamp.com

Bál:
https://www.facebook.com/valentBAAL/
https://valentbaal.bandcamp.com/

1. Szeptember (2:14)
2. Körök tánca (7:32)
3. Szíved utolsó dobbanása (7:30)
4. Elég volt (11:40)
5. Kárhozat (7:46)
6. Csak az enyém (6:41)
7. 1013 (4:00)

About haragSICK 67 Articles
A NUskull és a Fémforgács web'zine-ek egykori szerkesztője.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*