A Mental Funeral valamikor 1991-ben, egy másolt kazettán keveredett hozzám. A név ismerős volt, mivel egy-két cikkben emlegették őket, plusz más death metal bandák fotóin is láttam jó néhányszor, hogy némelyik tag Autopsy-felsőben feszít, úgyhogy sejtettem, hogy valami jó kis brutkó csapat lehet, de ennyire beteges cuccra nem számítottam. Amikor betettem a kazettát, jó ideig lebénulva ültem a magnó előtt, és azon agyaltam, hogy mi az istenverte, beteges szarság ez??? Jó néhány death metal csapat kazettája volt akkor már a polcomon, de szinte mindegyik végig gyors zenét játszott; ha voltak is lassabb részek a dalaikban, akkor sem engedtek lejjebb a közepes tempónál. Az Autopsy viszont olyan kínkeserves lassúságú témákkal kezdi némelyik nótát, vagy szakítja meg az éppen gyorsabb tételeket, hogy a pulzusom is lefagy. Esküszöm, a felvétel első hallgatásakor nem egyszer kivettem a kazit és megráztam, mert azt hittem, hogy a magnó húzza a szalagot. Komolyan!!! Először nem is tetszett!! Így belassulni?? Na ne!!!! Öreg vagyok én mán ehhez 17 évesen! HEHEHE!!
Aztán ahogy egyre többször pörgettem, szép lassan belegabalyodtam, és végül teljesen a hatása alá kerültem, és azóta is minden idők egyik legjobb alkotásának tekintem a death metal stílusban. De itt még nincs vége az elmebajnak, ugyanis van még tünet bőven. Az album hangzása is megérdemel néhány Xanax….khmmm….akarom mondani, gondolatot. Az anyag szélsőségesen nyers megszólalást kapott. Sokszor írtam már ezt, de ha jól feltekeri az ember a hangerőt, olyan érzése támad, mintha a csapat ott dübörögne élőben a társaságában. A gitárok fájdalmas hangon gennyedzik ki magukból a rothadó hús illatával vetekedő, csontig hatoló fájdalmat okozó riffeket. Egy kriptában rendezett orgia ez, kérem, ahol minden felállás megesik, amit csak egy beteges fantázia el tud képzelni: élő az élőt, élő a holtat, holt az élőt, holt a holtat és egyéb finomságok. HEHEHEHE!!
A csapat tagjai: Chris Reifert – ének/dobok, Danny Coralles – gitár, Eric Cutler – gitár, Steve Cutler – basszus. Ezek az akkor még igencsak ifjú kölykök (kivéve Dannyt, aki akkor már túl volt a harmincon, de ez lényegtelen), ez a négy elmebajos krapek egy olyan remekművet szabadított a világra, amely még ma is egy rakás csapatot inspirál, vagy éppen csak respektálás végett zajonganak hasonló szellemiségben (Cryptic Brood, Undergang, Herpes, Hooded Menace, Grimfeast, Altar Of Giallo, Bonesaw /Skócia/, Swallowed), de ha igazán belemerülnék, még legalább 30 hasonló bandát felsorolhatnék. HEHE.
Az Autopsy egyik érdekessége az volt, hogy a beteges, perverz, ocsmány szövegeket a dobos, Chris Reifert hörögte, morogta, okádta, ordította a világba. Róla tudni kell, bár ezt szerintem mindenki vágja, hogy ő volt az, aki Chuck Schuldinerrel összehozta az első Death albumot, a Scream Bloody Gore-t. De ez egy másik történet, úgyhogy térjünk vissza a Mental Funeral-ra! A 12 nótás, 38 perces album nemcsak beteg, hanem igen veszélyes is, ugyanis könnyen hatalmába tudja keríteni a hallgatót, aminek köszönhetően olyan gondolatok törnek elő az agyából, amelyek esetleges megvalósítása után könnyen egy elmegyógyintézetben találhatná magát, vagy életfogytig rohadna valamelyik szigorított börtön egyszemélyes cellájában. HEHE!!
Egy nótát mindenképpen kiemelnék, mégpedig a Torn from the Womb című tételt. Az egész dal, a kezdéstől a végéig valami olyan elbaszott, elvetemülten beteges téboly, hogy még majd’ 30 év után is teljesen ki tud fordítani önmagamból. Szinte hipnotizál, és aljas cselekedetekre ösztönöz. Szerencsére három perc húsz másodperc elteltével véget ér a szuggesztió, és visszatérhetek a való világomba, így még sosem történt baj. HEHEHE!! Az egész lemezből árad a bűz, az eltorzultság, a fertő és a halálos kórság.
Ez már az együttes második albuma volt, az első, a Severed Survival (1989) is tökéletes alkotás. 1992-ben jött az Acts of the Unspeakable, majd az 1995-ös Shitfun, amely borítójával és némelyik szerzemény szövegével még az edzettebb örülteknél is kiverte a biztosítékot. (Nálam nem!!! HEHE!) Ezután a banda pihenőre tért, de a tagok nem tették le a szikét, és olyan csapatokban folytatták a hallgatóság boncolását, mint az Abscess, aThe Ravenous, a Doomed vagy a Funeral. A rajongók kényeztetése (és leszedése, HEHE) végett jöttek sorban a live albumok, válogatások, videók, de aztán, talán a csapat szűnni nem akaró népszerűségének és a rajongók folyamatos biztatásának köszönhetően 2009-ben újra kinyitották a poros boncterem ajtaját, és megindultak a próbák.
Mivel a csapatból Steve már a Mental Funeral megjelenése után kilépett, sejthető volt, hogy a reunionban sem fog részt venni. A basszusgitáros posztra Joe Allen érkezett az Abscess soraiból. A csapat nem tökölt sokat, és a visszatérő, 2010-ben megjelent The Headless Ritual-lal megmutatta, hogy az Autopsy legyőzhetetlen. Az az EP egy velejéig romlott, oszlásnak indult tetemek bűzében pompázó, csatak beteg death metal massza, ami egyetlen rúgással a húsdarálóba penderít bárkit, aki kételkedni mer az Autopsy tehetségében és elsőségében.
Nem mondhatnánk, hogy a formáció kényelmesen ülne a babérjain, és jóllakott mosollyal nézné a nyomában kúszó zombikat. Sőt, igencsak belendültek, és 2010 óta rengeteg kiadvánnyal ajándékozták meg lelkes és vérre szomjazó rajongóikat. 10 év alatt kijött három nagylemez, két EP, számtalan válogatás és sok más különleges csemege. Tavaly egy élő albummal jelentkeztek, ami tökéletes kis háttérzene, amikor így járvány idején a szegény Autopsy-fanatikus otthon kuksolva eszegeti a még tavaly eltűnt szomszédjának gondosan lefagyasztott szerveit.
Remélem, hogy még sokáig nem fognak nyugdíjba menni, és számtalan boncoláson vehetünk még részt. A Mental Funeral alapmű, nyugodtan mondhatjuk, hogy stílusteremtő, és 30 év után is olyan orrfacsaró bűzzel tudja megtölteni a lakást, amihez képest egy dögkút csak parfüméria. Jó boncolást és jó étvágyat kívánok mindenkinek!!!
Leave a Reply