1.) A zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól.
2.) Talán nem nagyképűség kijelenteni részemről, hogy szerkesztőségünkben én vagyok a legfanatikusabb Agent Steel-rajongó. Abszolút elfogult vagyok a zenekarral szemben, számomra hibátlan a diszkográfiájuk.
3.) Örök emlék és élmény: valamikor 1990-ben Kovács „Kokó” Zsolt barátomtól kaptam kölcsön a Mad Trax II – Beyond Metal Zone válogatást bakeliten. Hazaérvén azonnal feltettem a lemezt, és az A oldal nyitó track-je azonnal letaglózott. Ez volt az Unstoppable Force az Agent Steel-től. Azóta örök szerelem, mind a zenekar, mind John Cyriis énekes a legnagyobb kedvencem.
4.) A ’90-es évek legvégén, amikor az előző évtized nagyjai közül sokan az újjáalakulás mellett döntöttek (pl. a Metal Church, a Nasty Savage, majd kicsivel később a Death Angel, a Heathen stb.), az Agent Steel visszatérése tűnt a legkockázatosabbnak. A miértre roppant egyszerű a válasz: John Cyriis miatt.
5.) Emlékszem, remegve, lélegzetvisszafojtva álltam neki meghallgatni az Omega Conspiracy-t, majd az első ütemek és Bruce Hall orgánuma hallatán örömmel nyugtáztam, hogy a küldetést eredményesen teljesítették. A vele készült anyagok is nagyon jól sikerültek.
Most pedig vissza az első ponthoz! Amikor az Agent Steel 1984-ben megalakult Los Angelesben, John Cyriisnek már komoly neve volt a színtéren. A teljesség igénye nélkül: Abattoir (Juan Garciával a soraikban), Blind Fantasy, Sanctuary (Chuck Profusszal és Mike Zaputillal), Medusa, Megadeth, Vermin, Sceptre, emellett pedig a G.I.T. (Guitar Institute of Technology) egykori növendéke is volt. Mi több, az Abattoir és a Sceptre élén a legendás Metal Massacre IV. válogatáson is szerepelt egy-egy dallal.
Köztudott, hogy a brazil származású (Sao Paolo-ban született), João Campos/Jean Pierre Camps/John Camps neveket is használt énekes megszállott földönkívüli-/ufó-őrült, arról nem is beszélve, hogy roppant excentrikus figura, egykori zenész- és pályatársai erről bővebben is tudnának nyilatkozni. Ami esetünkben fontos, hogy hangja védjeggyé vált az idők folyamán, ezer közül is azonnal felismerhető, ugyanaz a kaliber, mint például Ronnie James Dio (R.I.P.), Eric Adams, Rob Halford, Bruce Dickinson, Klaus Meine, King Diamond vagy „Nasty” Ronnie Galetti. Ezért utaltam fentebb a kockázatos vállalkozásra, mert akárkivel nem lehet(ett) őt pótolni.
Az Agent Steel 1988-as feloszlását követően John (annak idején azért költözött Floridába, hogy közelebb legyen a Bermuda-háromszöghöz) rengeteg bandában/projektben vett részt, azonban mindegyikkel csak demókig jutott, nagylemezt nem készített. Black Reign, Lemegeton, Pontius Prophet/Malfeitor, majd a 2000-es évek elején aktivizálta magát újra a Stellar Seed, illetve a S.E.T.I. frontján. Az is nagy port vert fel azokban az időkben, hogy jogi vitába keveredett korábbi kollégáival a névhasználat miatt, ebbe viszont nem megyek bele részletesen, mert elég kacifántos a sztori.
A lényeg, hogy John Cyriis újra itt van az Agent Steel élén és idén vadonatúj korongot jelentetett meg. Van egy olyan gyanúm, hogy ebben az esztendőben ennek az albumnak a megjelenését előzte meg a legnagyobb várakozás. Egyrészt Cyriis hangja, másrészt a nóták minősége miatt. Immáron túl a hatodik-hetedik meghallgatáson, magabiztosan jelentem ki, hogy az anyag engem egy az egyben meggyőzött, ugyanakkor minden elfogultságom ide vagy oda, nem lesz az év lemeze.
A tagságot Johnnál jóval fiatalabb zenészek alkotják, ergo mindegyiknek az apja lehetne, arról nem is beszélve, hogy az énekes tulajdonképpen egy nemzetközi gárdát verbuvált össze. Nikolay Atanasov (bolgár – 21 éves) és Vinicius Carvalho (brazil – 32 éves) gitárosok, Shuichi Oni basszusgitáros (japán – a Stellar Seedben és a S.E.T.I.-ben játszott együtt Cyriis-szel), Rasmus Kjær dobos (dán – 29 éves) – mindegyikük kisebb, különösebben nem ismert underground formációkban vesz/vett részt. (Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy tavalyelőtt rövid ideig William „Bill” Simmons gitáros is a csapat tagja volt, ő szintén veteránnak számít, lévén, hogy a ’80-as évek elején már pengetett az Agent Steel-ben. Egészen pontosan Cyriis-szel közösen hívták életre anno a bandát.)
Az énekes így nyilatkozott az anyag hátteréről: „A No Other Godz Before Me lemezzel az volt a célom, hogy elkészítsem az Unstoppable Force sztorijának folytatását, és egyben bemutassam az utóbbi 30 évben folytatott kutatásaimat. Ami a zenei részt illeti, egy nagyon kompetens, professzionális zenészekből álló felállás van körülöttem. Már az Unstoppable Force lemeznél is a metal zene továbbfejlesztésén dolgoztunk, egyértelmű hát, hogy ezúttal sem csupán másolni akartuk mindazt, ami már korábban megszületett.
Nem könnyen készült el a lemez, az új felállás összehozatala sem ment egyszerűen. Kemény feladat volt olyan zenészeket találni, akik elég bátornak bizonyultak ahhoz, hogy színre lépjenek Őfelsége, Bernie V. (gitáros) és a többi korábbi Agent Steel zenész ellenében. A nevüket nem is említem meg, de ők azok, akik nagyon elfogultak velem és a családommal szemben – indokolatlanul.”
Kezdem a a leglényegesebbel: John Cyriis hangja semmit nem kopott vagy változott, a korai Agent Steel lemezekről ismert előadás köszön vissza az új szerzeményekben, mindenféle megerőltetés nélkül „vágja ki a magas C-t”. Több helyen olvastam, hogy a hangját túlságosan autotune-olták (nem tudom, hogy ez mit jelent), számomra teljesítménye ugyanolyan professzionális, mint 34-36 évvel ezelőtt. Társai szintén nem vallanak szégyent, magabiztosan hozzák a klasszikus Agent Steel-receptet, tényleg semmibe nem lehet belekötni.
De akkor miért nem maximális a végső pontszám? – merülhet fel a kérdés. Az az igazság, hogy nekem hiányoznak a fogós témák, az olyan kaliberű dalok, mint amilyen annak idején az Agents of Steel, a Taken by Force, a Bleed for the Godz, az Unstoppable Force, vagy a Chosen to Stay volt. Kétségtelen, hogy hamisítatlan speed metal a végeredmény, sőt, a dalokat kifejezetten jónak tartom, csak jobban kellett volna törekedni a refrénközpontúságra, a megjegyezhetőségre. Zseniálisak a No Other Godz harmóniái, eltaláltak a Veterans of Disaster dallamai, alapvetően rendben van a Crypts of Galactic Damnation, a The Devil’s Greatest Trick vagy a Sonata Cósmica, azonban kevés bennük a kapaszkodó, nem ivódnak egyből a fülbe, ahogy tették azt annak idején a Skeptics Apocalypse és az Unstoppable Force gyöngyszemei. Ha jól hallom, a The Incident-ben John portugálul (spanyolul?) énekel. A hangzás is a hőskort idézi: vastag, tömény a megszólalás.
John Cyriis semmiképpen sem rombolta szét a mítoszt, a legendát, mert a minőségre nagyon odafigyelt, ez teljesen nyilvánvaló. Akárhányszor hallgatom meg a korongot, jó érzéssel tölt el, csupán az a kis plusz hiányzik, ami mesterművé tenné a végeredményt. Ami engem illet, egy szemernyit sem csalódtam.
Dávid Laci mellett a szerkesztőség másik elfogult Agent Steel fanatikusaként nagyjából osztom a szerző gondolatait. Annyiban más a véleményem, hogy az általam szintén istenített Cyriis kissé „széténekli” a nótákat. Több meghallgatás azonban segít nálam a dolgon és a kezdetben helyenként furcsának ható hangszín egyszer csak működni kezd a zenei környezetben. Talán több instrumentális rész kerülhetett volna a lemezre, mert a főnök szinte „uralkodik” a zenészeken. Miután ehhez hozzászoktam, már kevésbé zavar Cyriis magamutogatása, idővel egyre inkább emlékezetesnek érzem mind a zenei, mind az énektémákat, így 2021 általam is legjobban várt albuma egyelőre felkerült az évvégi tízes listámra.