Accept: Russian Roulette (1986)

Ahogy erre a cikkre készültem, megpróbáltam felidézni, melyik volt az első szám, amit az Accept-től hallottam. A Metal Heart címadója, ami a lemez megjelenését követően gyakorlatilag minden héten elhangzott a Magyar Rádió kívánságműsorában? Vagy a Balls to the Wall album néhány nótája – a Balls to the Wall, a Losers and Winners és a Winter Dream –, amelyeket Dávid barátom kapott kölcsön valakitől meghallgatásra, átvételre? Mindegy is, a lényeg, hogy ezt követően szép sorban beszereztük a csapat addig megjelent albumait. A zenekarral való ismerkedésünk idején a Russian Roulette volt az Accept új albuma, amivel utolértük azokat, akik nálunk előrébb jártak ezen a téren.

Sipy egyik utóbbi cikkében a Restless and Wild-ot, a Balls to the Wall-t és a Metal Heart-ot nevezte a solingeni kvintett szentháromságának. Abszolút igazat adva neki, a magam esetében „szentnégységről” beszélnék, amibe a napra pontosan 35 évvel ezelőtt megjelent Russian Roulette is beletartozik, azt pedig csak csendben jegyezném meg, hogy a Breaker sem egy rossz album, sőt…

Azonban szentháromság ide vagy oda, ha kedvenc Accept lemezemet kell megneveznem, gondolkodás nélkül a Russian Roulette-et említem. S hogy miért? Azt gondolom, a zenekar legjobb albumain is hallunk gyengébb szerzeményeket, tölteléknótákat. Számomra ilyen a Restless and Wild-on a Get Ready és a Demon’s Night, a Balls to the Wall-on a Losing More than You’ve Ever Had, a Metal Heart-on az Up to the Limit vagy a Dogs on Leads. Ezeket viszont olyan giganóták ellensúlyozzák, mint a Fast as a Shark, a Balls to the Wall és a Metal Heart. A Russian Roulette-et jóval kiegyenlítettebb anyagnak érzem: nincsenek rajta akkora magasságok – de akkora mélységek sem. Itt is hagyományosan a B oldal a gyengébb: míg az első felvonásba csupán az It’s Hard to Find a Way „piszkít bele”, a másodikban három olyan szerzemény is elhangzik, amelyet biztos nem válogatnék be egy Accept best of albumra.

A RR-et tehát egységesebb színvonalú alkotásnak gondolom, mint elődeit. Másrészt van egy telt, meleg hangzása, köszönhetően többek között Wolf Hoffmann Fender Stratocasterének. Valamiért mindig karácsonyi hangulatom lesz a daloktól: ma is fel tudom idézni magamban azt az izgalmat, amit a lemez első hallgatása előtt éreztünk. Tényleg olyan volt, mint egy ajándék…

Ezt a benyomást erősítik a borító zöld, piros és fehér színei is. A borítóé, amelyen az Accept klasszikus felállásának tagjai (balról jobbra: Udo Dirkschneider énekes, Jörg Fischer gitáros, Peter Baltes basszusgitáros, Wolf Hoffmann gitáros és Stefan Kaufmann dobos) cári katonáknak öltözve orosz ruletteznek, a kifejezést egyszerre jelenítve meg eredeti és átvitt értelmében. Az album első három dala erőteljes háborúellenes üzenetet fogalmaz meg, a lemez címe pedig arra figyelmeztet, hogy a fegyveres harc is olyan, mint az orosz rulett, simán benne van, hogy veled végez a golyó…

Ahogy azt a korábbi lemezek kapcsán is megszokhattuk, a Russian Roulette is egy nettó slágergyűjtemény, valamennyi refrént együtt tudjuk énekelni a frontemberrel, és utólag, pusztán a dalok címét látva is könnyen felidézhetjük azokat. A szövegekért ez alkalommal is a csapat menedzsere, később Wolf Hoffmann felesége, Gaby Hauke (művésznevén Deaffy) volt felelős.

Már a nyitó T.V. War lendülete magával ragad, és onnantól nincs megállás. Változatos tempók és témák, remek kórusok, fifikás zenei megoldások, amelyek egyedivé, még fogósabbá teszik a dalokat. Azt olvastam, a Metal Heart kommerszebb hangzása, túlpolírozott soundja után Hoffmannék ezzel a lemezzel vissza akartak térni a korábbi anyagok sötétebb, súlyosabb megszólalásához. Én nem érzek akkora különbséget, nem gondolom, hogy a MH annyira kilógott volna a sorból, egyébként pedig igen, a RR gitárjai marnak, harapnak és a vokálok is a férfias vonalat erősítik. Nem vagyok hatalmas rajongója, de Udo hangja itt kifejezetten tetszik: önmagához képest széles spektrumon énekel, és nem hallani tőle egy olyan törpe nyögéseit, akinek satuba fogták a hüvelykujját…

A gyenge láncszemekről már említést tettem, illő, hogy az anyag ékköveiről is szót ejtsek. Imádom a T.V. War nyitódallamát és gitárhangzását, a Monsterman lüktetését; ma is futkározik rajtam a hideg, ha meghallom a Russian Roulette „What a lie to say I’m immortal…” kezdetű kórusát. Óriási az óra (bomba) ketyegése, majd az abból kirobbanó vokál! Szintén dobogós nálam (van még egyáltalán hely az emelvényen?) az Aiming High a maga „kiabálós” refrénjével, de ugyanígy bejön a kissé elnyújtott, sejtelmes-misztikus középrészt rejtő Heaven Is Hell (ami az Accept addigi leghosszabb dala a maga több mint hét percével), a galoppozó ritmusú Another Second to Be, valamint az egykori NSZK-s popcsapat, a Dschingis Khan „u-á”-it újrahasznosító és egy frappáns „all right”-tal búcsúzó Stand Tight is. Szinte valamennyi nótában találok kedvemre valót, így minden hallgatás után elégedetten dőlök hátra, sőt, olyan is volt már (például ma), hogy zsinórban kétszer is végigment az anyag.

Sajnos ez az album volt a klasszikus felállás hattyúdala: a rá következő esztendőben Udo, 1988-ban pedig Fischer távozott a fedélzetről. Én is ekkortájt és valószínűleg ezért fordítottam hátat a csapatnak, és az énekes hiába tért még vissza három lemez erejéig, onnantól nem igazán követtem az Accept pályafutását. A 81-86 között készült öt albumnak viszont örökös bérelt helye van a gyűjteményemben.

About Coly 1024 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*