Soha nem tartottam magam az ausztrál csapat elvakult hívének. Kezdő metal rajongóként egyrészt úgy voltam velük, mint a Motörhead-del: számomra túlságosan egysíkúnak tűnt a zenéjük. Másrészt nem tartottam őket metal bandának: boogie alapú hard rockot nyomtak, amikor én már olyan bandákért lelkesedtem, mint a súlyos, sötét Black Sabbath, a fémesen csikorgó Judas Priest vagy az izgalmasan agresszív Metallica.
És mégis, a 80-as évek első felében lépten-nyomon szembetalálkoztam velük, kis túlzással a csapból is ők folytak, így a hatásuk alól nem tudtam és egy idő után nem is akartam kivonni magam. 1982-83 táján nézhettük meg moziban a Szóljon a rock! című koncertfilmjüket, amiben számomra még ismeretlen dalokat hallhattam, ám azt követően több forrásból gyakorlatilag egy időben zúdultak rám az ausztrál ötös anyagai, így egy idő után sportot űztem abból, hogy amikor alkalom kínálkozott, mindent begyűjtöttem tőlük. (Érdekes, hogy mindez már a Brian Johnson-érában történt, a figyelmünk mégis főleg a Bon Scott-tal készült anyagokra irányult.)
Egyik gimnáziumi osztálytársamtól vinylen kaptam kölcsön a banda legjobb anyagait, gyerekkori barátomnak (aki egyébként nem a rockzene iránt rajongott) a Powerage volt meg műsoros kazettán, a rádióban az éppen aktuális Fly on the Wall első fél óráját adták le, és azt vettem észre, hogy – nem AC/DC rajongóként – az addigi diszkográfia tekintélyes részére szert tettem. És igen, meg is szerettem, elsősorban az If You Want Blood… koncertalbum dalait és néhány korai nótát – amelyek többségükben a High Voltage lemezen kaptak helyet. És ezzel meg is érkeztünk az AC/DC szülinapos alkotásához, ami a nemzetközi színtéren az ausztrál ötök bemutatkozó anyaga.
A Young tesók szövevényes családfáját egy korábbi cikkemben már felvázoltam (itt olvasható), és a csapat megalakulásának, indulásának minden flikkjével és flakkjával sem tenném próbára a türelmeteket. A lényeg, hogy a bandát 1973 novemberében Malcolm és Angus alapította, akkori társaik nevét azonban ma már nem igazán tartjuk számon. A tesók egy idő után úgy döntöttek, hogy az addig játszott glam rock muzsika helyett egy keményebb, blues rockosabb irányba indulnak el, amihez viszont nem passzolt aktuális énekesük, Dave Evans orgánuma. Indulásukat követően egy ideig az egyik menedzserük a bátyjuk, George volt, ő ajánlotta öccsei figyelmébe a banda sofőrjét, Bon Scott-ot, aki nem mellesleg tapasztalt énekes (és George Young barátja) is volt. Scott, aki ugyancsak Skóciában született, végül 1974 szeptemberében lett a banda frontembere.
Aki csupán felületesen pillant rá az AC/DC diszkográfiájára, azt megzavarhatja, hogy az együttesnek két, High Voltage címet viselő nagylemeze is van, és a két anyag tracklist-je csak minimális mértékben fedi egymást, miközben a kettő között megjelent T.N.T. dalainak legtöbbje a ma szülinapos, második High Voltage-en is helyet kapott. Akkor hogy is van ez?
A csapat 1974 októberében rögzítette és a rá következő év februárjában adta ki bemutatkozó albumát, ám ez a lemez kizárólag Ausztráliában jelent meg. Ezen a három Young tesó (Malcolm és Angus mellett a báty, George), valamint Bon Scott az ismert név, a többi közreműködőt akár session muzsikusnak is nevezhetnénk, hiszen a dobokat például három fickó játszotta fel. A zenekar ezt követően igazolta le Mark Evanst basszusgitárosnak és Phil Rudd-ot dobosnak, és ez az ötös alkotta meg aztán az „acé-villám-décé” következő négy lemezét (kiegészítve azzal, hogy George Young még 1976-ban is igényt tartott arra, hogy legalább egy dalban ő bőgőzzön az albumon).
Az új felállás bemutatkozása az 1975 decemberében napvilágot látott T.N.T. volt, ami ismét csak Ausztráliában (plusz Új-Zélandon) jelent meg. Az együttes hamarosan hazája legnépszerűbb, legsikeresebb produkciójává vált, és a nagy áttörésre sem kellett sokáig várni. Új menedzserük, Michael Browning (rutinos Melbourne-i koncertszervező, ’74-ben az ő klubjában, a Hard Rockban léphettek fel Angusék először népesebb közönség előtt) küldte el a következő esztendőben Londonba azt a promó anyagot, ami felkeltette az Atlantic Records illetékeseinek figyelmét, és a kiadó lemezszerződést kínált a csapatnak.
Így aztán az AC/DC első, világméretekben terjesztett („bemutatkozó”) nagylemeze az 1976. április 30-án a boltok polcaira került High Voltage, ami tulajdonképpen egy válogatás az előző két album dalaiból. Az első ausztrál kiadványról mindössze két számot, ráadásul két lassabb, blues-os szerzeményt emeltek át, a She’s Got Balls-t és a Little Lover-t. Különösen az utóbbi szerepeltetése érthetetlen, ugyanis abszolút felejthető nóta, ráadásul az örök koncert-kedvenc The Jack is ugyanebben a tempóban bandukol. Ez a lemez (mármint az első High Voltage) még nagyon nem AC/DC, elég belehallgatni a Big Joe Williams-feldolgozás Baby, Please Don’t Go-ba vagy a Rolling Stones-os Soul Stripper egzotikus perka-parádéjába. Szintén nem tipikus AC/DC, elég vékonyan szól, de a You Ain’t Got a Hold on Me nekem például sokkal jobban bejön erről az albumról. Ahogy az másoknál is lenni szokott, Young-ék itt még a sztenderdeket játszották, bluest, klasszikus boogie-t és rock and rollt, nem igazán találtak rá a saját hangjukra.
A T.N.T. kilenc szerzeményéből viszont hét is helyet kapott a nemzetközi debütáláson – nem véletlenül. Elég csak belefülelni a nyitó It’s a Long Way to the Top (If You Wanna Rock ‘n’ Roll)-ba, és már két hang után tudjuk, hogy melyik zenekar játszik. 🙂 Bizony, ezekért a ritmusokért, ezért a hangzásért vannak oda 45 éve emberek tízmilliói. A második ausztrál lemezről csupán a Chuck Berry-átirat School Days-t és a szintén klasszikus rock and roll Rocker-t hagyták le; az elsőt teljes joggal, utóbbinak pedig már öt hónappal később igazságot szolgáltattak, amikor is rátették következő albumuk, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap nemzetközi kiadására.
De többi nóta is – és akkor már a ma jubiláló High Voltage-nál járunk – színtiszta klasszikus: Rock ‘n’ Roll Singer, The Jack, Live Wire, T.N.T., High Voltage. Az ötből három a Szóljon a rock! koncertfilmben is elhangzik, a The Jack és a High Voltage pedig az If You Want Blood… élő albumnak is becses darabja. Előbbi kőkemény blues, jó alkalom a lazításra két vibráló metal-boogie nóta között. A végén megmosolyogtató a bensőséges klubbuli hangulatának imitálása, ahogy Bon elköszön az öt mata részeg nézőtől. (Tudtátok különben, hogy a mata is részeget jelent lovári cigány nyelven?)
A T.N.T.-ben hallható oi!-ozás is George Young javaslatára került lemezre, aki hallotta, hogy Angus a próbán ezt improvizálta az ismétlődő riffek közé. Különösen pikáns ez az apróság annak fényében, hogy az angol piacon a lábát megvetni szándékozó AC/DC egy ezerrel pezsgő punk színtérre érkezett, és miközben a sajtó őket is megpróbálta begyömöszölni ebbe a skatulyába, az ausztrálok soha nem éreztek közösséget ezzel a mozgalommal.
A Can I Sit Next to You Girl lehet, hogy csak számomra örökzöld: ezt a dalt eredetileg még Dave Evans-szel rögzítették, ám erre a lemezre némileg átírták és így vették fel újra. Nagyon bírom a nótában hullámvasutazó gitárdallamot és a refrénben Bon udvarias hangját.
Ja, és az It’s a Long Way…-ben hallható skót dudát is Scott szólaltatta meg. George Young tudta róla, hogy tizenévesen egy dudazenekarban játszott; az ő ötlete volt, hogy ezzel a rock-idegen instrumentummal dobják fel a nótát, amivel – talán tudatosan, talán tudat alatt – azt is jelezték, honnan erednek a Young-fiúk és Bon Scott családjának gyökerei. Browning hozzáteszi, nem volt könnyű összehangolni a dudát a gitárokkal, hiszen előbbi kétfázisú hangszer: nem akkor szólal meg, amikor fújják, olyankor csak a hanghólyag telik meg levegővel, a dallamot a sípokon játszó kéz indítja útjára. Alapvetően nem szeretem a skót duda-alapú zenét, itt azonban nagyon bejön.
Az az igazság, hogy ma már nagyon bírom a 70-es évekbeli AC/DC-t. Azt gondolom, ezek a dalok, ez a hangzás, stílus akkoriban forradalmian újnak számított mindenhol a kenguruk földjén kívül. A hipnotikus ritmusokhoz jött még Bon Scott szőrös felsőteste, Angus őrült színpadi produkciója, plusz a ritmus- és a basszusgitáros mániákus alapozása a dobemelvény két oldalán. Mindezek fényében talán már nem is olyan meglepő, hogy a 80-as években egy boogie rock csapat volt a metal szcéna egyik legfényesebben ragyogó csillaga…
Leave a Reply