„Amikor azon járattam az agyam, hogy miről lehetne még írni a konkrét albumokon kívül, az jutott eszembe, készíthetnénk közösen egy cikket arról, hogy a szerkesztőség tagjait motiválta-e a zene, esetleg egy konkrét album vagy albumok abban, hogy valamibe belevágjanak. Ne adj’ isten pályát választottak, mint én, de lehet ez fanzine-készítés, zenélés, borító- és logótervezés, szövegírás, koncertszervezés, rockkocsma-nyitás, akár még párválasztás is” – vetette fel a témát Size, mi pedig néhányan a „klubból” ugrottunk az ötletre. Így született meg ez az anyag.
Coly:
A metalnak köszönhetően ragadtak rám az első angol szavak. A fiatalabbak számára ma már természetes ennek a nyelvnek az elsajátítása, mi azonban a 80-as években oroszt tanultunk, méghozzá kötelező jelleggel. Ezt a muzsikát A metal hallgatva lettem kíváncsi a lemezek és a számok címének jelentésére, a dalszöveget kiszótározva tettem szert egy stabil alapszókincsre, amelynek olyan hétköznapi kifejezések jelentik a sarokkövét, mint a skull, a witch, a destroy és a többi. A feleségemmel, aki nálam sokkal jobban beszéli ezt a nyelvet, mindig jót mulatunk azon, hogy ebben a témakörben a mai napig én vagyok a király, nem pedig ő.
Tősgyökeres budaiként a metalnak köszönhetően ismertem meg (jobban) Pest belvárosát. Dávid barátommal 1984-85 táján kezdtük el felderíteni a maszek lemezboltok folyamatosan bővülő hálózatát, s így jutottunk el többek között a Magyar utcába (Rajmond’s), a Nagy Ignác utcába (Fonográf), a Bacsó Béla utcába (Music Box), a Majakovszkij utcába (Lemezkuckó), a Hegedű utcába (Rocky), a Dob utcába (Dob Records), a Szervita térre (Rózsavölgyi zeneműbolt), a Baross utcába (Vox), a Nagy Diófa utcába (Hunky Punky), a Székely Mihály utcába vagy éppen a Gutenberg térre. Addig, általános- és középiskolásként a lakóhelyünk és az iskoláink környékén mozogtunk, Pesten a főbb bevásárlóutcákat és belvárosi csomópontokat ismertük. Hozzáteszem, az említett utcák közül jó néhányban azóta sem jártam.
A heavy metal – közvetve – nagymértékben bővítette irodalmi, történelmi és tudományos ismereteimet. Nagyon sokszor előfordult, hogy egy számcím vagy egy dalszöveg felkeltette az érdeklődésemet a megénekelt téma iránt, és utánaolvastam. A Walpurgis-éjnek (Stormwitch), az Orion csillagképnek (Metallica), Nagy Sándor életének (Iron Maiden) és még sorolhatnám. Ugyanígy, a kemény műfaj hozta közelebb hozzám a komolyzenét, amit tizenévesként nagy ívben kerültem, s ebből következően szinte egyáltalán nem ismertem. Für Elise (Accept és Beethoven), Kis éji zene (Satan és Mozart), A hegyi király barlangjában (Helloween és Grieg), Egy éj a kopár hegyen (Mekong Delta és Muszorgszkij), Török induló (Stormwitch és Mozart), Tell Vilmos nyitány (Manowar és Rossini) – most hirtelen ezek jutottak eszembe, de nyilván ti is és én is tudnám még folytatni a sort.
És még egy dolgot emelnék ki: a metalnak köszönhetően ismertem meg olyan embereket, akikkel máskülönben valószínűleg sosem találkoztam volna. Gyerekkori barátaimat, Dávidot és Balázst leszámítva nem az iskolatársaimmal vagy a szomszéd srácokkal együtt vetettem bele magam a metal világába, hanem fordítva: abban elmerülve találkoztam olyan emberekkel, akikkel aztán valamilyen módon a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A közös érdeklődési kör hozott össze bennünket Benjoe-val, akivel nem sokkal később – 1988-ban – a Rattle Inc.-t elindítottuk. Azokra az évekre datálódik ismeretségünk, munkakapcsolatunk Vectomival, Vilmosh-sal és Attermann-nal, akiknek létezéséről azt megelőzően fogalmam sem volt, viszont akik a mai napig így vagy úgy, de a 2016 végén újraindult fanzine közelében maradtak. És ugyancsak a metal-újságírásnak köszönhetem jelenlegi kollégáim és számos olvasónk ismeretségét.
Máskor általában a zenei élményt szoktam megköszönni az előadóknak, most a zenének köszönöm, hogy a fentiekben részem lehetett.
Sipy:
Eddig két meghatározó dolog, illetve elfoglaltság volt az életemben, ami egyértelműen a Heavy Metal iránti szenvedélyes rajongásom következményeként tudható be. Mind két dolog az 1986-96 közötti időszakra datálható, kb. kétéves átfedéssel. Az első és a számomra nagyobb jelentőséggel bíró dolog, hogy ’86-92 között a Detonator énekeseként nagy elszántsággal pusztíthattam mások kifinomult zenei ízlését. 🙂 Ma is minden álszerénység nélkül felvállalom az akkori énem, és büszke vagyok rá, hogy Magyarországon az elsők között képviseltük a METAL zenét! Csak jó emlékek fűződnek életem ezen korszakához! Rengeteg élmény és máig tartó barátság vagy haverkodás, illetve bulizás kötődik a zenész éveimhez! Micsoda idők voltak!
A másik fontos periódusa az életemnek, ami a metalhoz kötődik, hogy 90-96 között a mezőkövesdi Stereó zeneboltban dolgoztam eladóként. Már bakelitgyűjtő korszakom kezdetétől (84), a lemezboltokat járva sokat gondoltam rá, hogy milyen jó lenne egyszer majd a pult másik oldalán állni, és részesülni a munkakör áldásaiban! 🙂 (csekély fizikai munka, 9 órára járni melóba, ingyen másolni magamnak kazikat, beszerzési áron hozzájutni az új zenékhez, illetve zenekaros dolgokhoz stb.). Így utólag visszagondolva hálás vagyok az égnek azért az állásért, mert hát az akkori zene-fanatikus énemnek egy igazi Kánaán volt az a bolt!
Szabó Viktor:
Megmondom őszintén, a szerkesztőségi csoportba beérkezett témaötlet – a metal zene hatása az életemre – elolvasásakor elsőre csak legyintettem, mondván, az én életemre, munkámra, párkapcsolatomra nem volt nagy hatással a metal. Aztán rájöttem, hogy dehogynem…
Az jutott eszembe párhuzamként, ahogy a Brian élete című Monty Python filmben a Júdea Népe Front gyűlésén a résztvevők azon vitáznak, hogy mit adtak nekik a rómaiak. „Semmit! Persze, persze, vízvezetéket, csatornát, utakat, biztonságot, de ezeken kívül mit adtak nekünk a rómaiak?” 🙂
Valahogy én is így voltam ezzel. Például az angoltudásom alapját is a metal zene adta. Számomra fontos volt, hogy a kazetta borítója tartalmazza a szövegeket, mert én azokat már 12-13 éves koromtól, egy szótár segítségével aprólékosan lefordítottam. Szókincsem jó részét ennek a tevékenységemnek köszönhetem. A történelem iránti szeretetben is befolyásolt a zene: egy-egy érdekes témájú dalszöveg után szívesen utána olvastam a dal történelmi hátterének. És igen, volt párkapcsolatom is, amit a metalnak köszönhettem. De hogy ne szaporítsam a szót, egész egyszerűen a jellemfejlődésem befolyásoló tényezője, a személyiségem meghatározója volt az, hogy milyen zenéket hallgattam fiatalon. Sőt, talán még ma is.
Nem igazán tudom leírni, milyen érzés volt, amikor a Guns N’ Roses Use Your Illusion dupla albumát hallgattam (ami nekem a mai napig jobban tetszik, mint a tökéletes Appetite for Destruction). Itt van előttem, mennyire éreztem a fájdalmat a zenében, és mennyire befolyásolni tudta a hangulatomat, ha például az Alice In Chains Dirt albumát hallgattam. A kutyás lemezről már nem is szólva! Sosem felejtem el, amikor először meghallottam a Blackened fenyegető kezdését a Metallica …And Justice for All albumán. Vicces, milyen furcsa volt 13 évesen meghallgatni a Sex Action bemutatkozó nagylemezét, ami aztán nagy kedvencem lett. Kowalsky Black-Out albumokon hallható szövegei is erősen hatottak rám, hogy a nehezebben értelmezhető versek felé is nyissak, és próbáljam megfejteni őket. Fiatal koromban, amikor fociztam, a meccsek előtt mindig agresszív zenéket hallgattam, hogy felpörgessenek: Biohazard-ot, Downset-et, Panterát. Nem is folytatom tovább…
Illetve de. Ami a legfontosabb: ez a műfaj barátokat adott nekem. A Rattle-n publikáló egykori Detonator énekes, a nálam nyolc-kilenc évvel idősebb Sipy biztos nem lenne a barátom, ha nincs az összekötő kapocs, a metal zene. Alig várom évenkénti főzős bulijait, bár a legutóbbiból sajnos lemaradtam. (!) A másik ilyen barátomat, Vadit szintén a metalnak köszönhetően ismertem meg. Aztán kiderült, hogy a jégkorong meccsek, a filmek, az utazások, a Red Hot Chili Peppers mind-mind közös pont az életünkben. És akkor még nem beszéltem azokról a zenész haverokról/barátokról, akiket szintén a metal zene révén, annak köszönhetően ismertem meg…
Szóval mit is adott nekem a metal zene? 🙂
Buga B:
Röviden: rengeteget. Hosszabban pedig: még annál is többet, de menjünk sorban, méghozzá azzal a kérdésfeltevéssel, hogy „Mi lett volna, ha…?”.
Először is, ha nem hallgatok metalt, sosem kezdek el fanzine-t készíteni Majkával (Brutal Metal, Pulling Teeth), és sosem próbálhatom ki magam az amatőr újságírás terén. Ha pedig nem kezdünk fanzine-készítésbe, sosem jutok el a Rattle Inc.-hez, ahol olyan remek srácokat ismerhettem meg, akikkel különben valószínűleg soha, sehol nem találkoztam volna, de a közös szenvedélynek köszönhetően mára már (remélhetőleg) a barátaimnak vallhatom őket.
Ha nem csatlakozom a Rattle-hez, és nem kezdek el ismét nagyobb intenzitással zenével foglalkozni, akkor simán lehet, hogy nem találkozom újra általános iskolai metalcimborámmal, Majkával, így viszont ennek a zenének köszönhetek egy régi-új barátságot és néhány, most már legális berúgást. 🙂
Ha nincs a metal iránti szenvedélyem, akkor valószínűleg sosem jutok el Jamaicába a 70 000 Tons of Metal fedélzetén, de a rajongásomnak köszönhetően megembereltem magam, és sok-sok spórolással ezt az álmomat is megvalósítottam, és életem egyik legjobb utazásán vehettem részt. És persze ne is beszéljünk arról a rengeteg városlátogatásról, amelyeket egy-egy koncert mellé iktattam be, a feleségem számára is jól eladhatóvá téve ezeket a bulikat. 🙂
És ha annak idején nem szeretek bele a metalba, illetve az azt körülvevő közegbe (szövegek, lemezborítók stb.), és nem hajt a vágy, hogy megértsem, miről hörögnek a hőseim, akkor nem kezdek el intenzíven angolul tanulni, aminek aztán egyenes következménye lett, hogy fordító legyen belőlem, vagyis tulajdonképpen a szakmámat is a metal határozta meg valamilyen szinten.
Végül pedig, de nagyon nem utolsó sorban egy Manson-koncerten ismertem meg a feleségemet, második gyermekem anyját. Ezt azt hiszem, nem kell magyaráznom.
Hát, „csak” ennyit köszönhetek a metalnak. Vagyis ami a legfontosabb a számomra, annak nagyjából a 70 százalékát. 🙂 Azt hiszem, nem rossz arány.
Gabrielkiss:
Úgy gondolom, az éveken át tartó, folyamatos metalzene-hallgatás már önmagában is személyiségformáló hatással bír. A műfajt nagyban meghatározó kívülálló, lázadó hangvétel hosszútávon egészen biztos, hogy mindenkinél kialakít egy gyanakvó, cinikus életszemléletet. Mert valljuk be, mi, rockerek szeretjük azt hinni, hogy bennünket aztán nem lehet megvezetni, mert mi bizony „átlátunk a szitán”. Aztán ez vagy bejön, vagy nem. Nálam általában nem. 🙂 Persze mint mindenkivel, velem is előfordult már az életem során, hogy a kemény zenék voltak a segítségemre egy-egy fontos döntés meghozatalában.
Most így elsőre 2006 nyara ugrik be. Sosem voltam egy nagy Tankcsapda-rajongó, de az akkoriban rogyásig játszott Nem kell semmi című daluk klipje eléggé bejött. Tudjátok, abban van az a postás fazon, aki egy napon beleszarik a szürke hétköznapokba, és lelép a nála lévő pénzzel, hogy aztán jól a seggére verjen. Mondanom sem kell, hogy egy húszas évei elején járó, és éppen az első komolyabb munkahelyét koptató fiatalember mennyire együtt tud érezni az ilyen figurákkal. Főleg úgy, hogy elvileg valós sztori inspirálta a klipet. Szóval, talán már sejtitek is, hogy kinek a példája lebegett a szemem előtt, amikor az akkori főnököm bejelentette, hogy mégsem vehetem ki a Wan2 Fesztivál idejére beígért szabadságot…
Talán nem is kell ecsetelnem, mennyivel jobb volt csatak részegen túrni a sarat az Agnostic Front-ra meg az Entombed-ra, mint bent húzni az igát a negyven fokban, csak hogy egy dagadt barom elmehessen nyaralni, ha már engem nem engedett el. A fesztivál után persze új meló után kellett néznem, amiből végül elég jól jöttem ki, mert újra szabaddá váltak a hétvégéim, és így alkalmam nyílt megismerkedni a párommal, akivel azóta is együtt vagyunk. Szóval ezekért az élményekért mindenképpen jövök eggyel Lukács Laciéknak.
A másik fontos változás az életemben, ami a heavy metal hatására következett be, nem más, mint a Nagy Britanniába való átköltözésem. A bátyám már évekkel korábban megelőzött ebben, és ugyan az első perctől kezdve unszolt, hogy menjek utána, sokáig nem akartam kötélnek állni. Végül úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát, hiszen mégis csak a heavy metal szülőföldjéről beszélünk. Hogy megérte-e? Nos, végül itt volt szerencsém élőben látni a Metallicát, a Saxon-t, a Demon-t, Blaze Bayley-t és a Leatherwolf-ot, szóval ebből a szempontból mindenképpen megérte. A többit inkább hagyjuk. 🙂
E sorsfordító események nélkül egészen biztosan más irányba haladna az életem, és ezt bizony a metalnak köszönhetem.
Size:
Tulajdonképpen már egész fiatal (13-14 éves) koromban elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek a metal zene hallgatása során pattantak elő a kobakomból. Mint minden zenefanatikus tinédzser fejében, úgy a miénkében is megszületett a nagy elhatározás, hogy bandát alakítunk. Na persze!! HEHE!! Mivel az ált. sulis osztályban csak hárman voltunk kemény zenéket kedvelők, így evidens volt, hogy trió felállásban fogjuk megtenni az első lépéseket a világhír felé vezető úton, még ha a szűkített farmerban ez egy kissé nehéz is. Mivel a zenéli tudásunk egyenlő volt a nullával, legelőször a banda nevét agyaltuk ki, hogy azért haladjunk is. HEHE! Több ötletünk is volt, de amire emlékszem, az a Talentum, az Etna és az Antichrist volt. Aztán ugye kellett logó is, így én szinte minden feldobott névnek rajzoltam egyet, tehát a logótervezéssel való foglalkozás tulajdonképpen már itt előbújt a tojásból. Végül az Etna név lett a nyertes.
Szóval akkor bandanév kipipálva, jöhetnek a nóták szövegei. Mit sem zavart bennünket, hogy még egy nyamvadt dobverőnk sem volt, hiszen időnk mint a tenger. HEHEHE!! A szövegek megírását is reám bízták, mondván, hogy úgyis én leszek az énekes. Ja? Jó, hogy szóltok, azt hittem, én a dobos leszek! HEHEHEHE!! Szóval nekiültem, és írtam pár szöveget, persze ezeket ma visszaolvasva gatyába szarásig röhögném szét a beleimet. Nem nagyon emlékszem már rájuk (szerencsére), de az olyan még el nem feledett címek alapján, mint a Korhadt harang, a Denevér, a Feltámadunk, az Árnyékszék vagy a Sátán sorszáma, mindenki sejtheti, micsoda mély értelmű, sziporkázó és az emberi lélek legféltettebb titkait feltáró szövegek lehettek. HEHEHEHEHE!! Viszont kétségtelen, hogy ezek voltak az első lépések a szövegírói próbálkozásaim terén, és ez motivált később arra, hogy versek írásával is megpróbálkozzam.
Egyébként a zenélésből nem lett lósampon sem, mert mindhárman olyan csóró családból származtunk, hogy esélyünk sem volt hangszerek vásárlására. HEHE!! Akkoriban gondolkodtam is azon, hogy írok egy levelet a Metallica Hungaricának, és megkérem őket, hogy tegyék be a hírekbe, hogy a kalocsai Etna együttes a megalakulása előtt felbomlott!! HEHEHE!! Később megpróbáltunk mi magunk hangszereket gyártani, és össze is raktunk egy gitárt, de ez már egy másik történet. Szinte minden hozzávalót úgy csórtunk valahonnan, tanműhelyből, telefonfülke készülékéből stb. HEHE!!
1989-90-ben kezdtem rákapni a death metalra és az egyre véresebb borítókra. Már az első Cannibal Corpse album grafikáját is órákig tudtam csodálattal bámulni, de a második lemezükön, a Butchered at Birth-ön virító rajz teljesen levett a lábamról. Két zombi boncol egy terhes nőt, uhhhh, ez de beteg! Aztán kijött a Carcass Necroticism albuma, és a kazetta booklet-jében lévő képek a boncteremről, exhumált csontokról és hasonló finomságokról totál meghülyítettek. Boncolással kapcsolatos képeket és fotókat kezdtem gyűjteni, és úgy döntöttem, hogy egyszer mindenképpen ezzel szeretnék foglalkozni. Egyik kedvenc időtöltésem volt, hogy szótárral a kezemben bújtam a Cannibal Corpse szövegeit, és én magam is megpróbáltam ilyeneket írogatni, persze magyarul. HEHE!!
Aztán jött a katonaság, ahonnan 1994-ben szereltem le. Egy darabig kőműves-segédként melóztam, majd vállalkozó nagybátyám mellett víz- és gázszereléssel foglalkoztam. 1996 júniusában kerestek meg a helyi temetkezésnél dolgozó haverjaim, hogy a kalocsai patológia boncsegédet keres. Na, rögtön ugrottam is, és némi protekció bevetésével már a következő hónapban fel is vettek, és már az első nap bedobtak a mély vízbe, mondván, így rögtön kiderül, hogy egyáltalán bírom-e csinálni. Bírtam és rettentően tetszett. Három hónap múlva már véglegesítettek is, mert meg voltak elégedve velem. Egy rendőrségi ügy miatt csak 2000-ben volt lehetőségem mestervizsgát tenni. (Volt egy felfüggesztettem, és meg kellett várni, amíg letelik, utána jelentkezhettem csak mesterképzésre. HEHEHE!!) De a lényeg, hogy a vizsga jól sikerült, és azóta is ezt a munkát végzem, és remélem, hogy ha nem dobom el a kulcsot idő előtt, akkor innen is megyek nyugállományba. Szeretem csinálni, mert érdekes és nyugodt meló, még ha néha vannak keményebb pillanatok is. Sokszor elgondolkodom azon, hogy ezt csinálnám-e, ha nincs a death metal és némelyik banda boncolásos borító és szövegei. Hmmm, a fene tudja. HEHEHE!!
Leave a Reply