Egészen mostanáig nem ismertem a Witherfall muzsikáját. Nem jött szembe velem az internetes szupersztrádán, és mások sem dicsérték, ajánlották a figyelmembe a csapat valamelyik albumát. Most viszont a kiadótól megkaptam az új lemezt promóban, és gondoltam, teszek vele egy próbát. Aztán meghallgattam még egyszer, és újra, és minden nekiülés után azt éreztem, hogy még jobban bele kell mélyednem. Mostanra az anyag szép lassan beszippantott, ráéreztem az értékeire, és úgy gondoltam, ezeket az élményeimet veletek is meg kell osztanom.
Azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan nem találkoztak még a csapattal, röviden annyit, hogy a 2013-ban Los Angelesben alakult Witherfallt rögtön egyfajta progresszív power metal supergroupként emlegették, és nem is teljesen alaptalanul. A zenekar két meghatározó embere, dalszerzője, Jake Dreyer gitáros (ex-Iced Earth) és Joseph Michael énekes-billentyűs (Sanctuary, ex-Omicida), már korábban is játszottak együtt, konkrétan a White Wizzard nevű banda 2013-as The Devils Cut című albumán. Ugyancsak Witherfall-alapító volt a dobos Adam Sagan (ex-Circle II Circle), aki ezt megelőzően Dreyer szólóprojektjében csiszolódott össze a gitárossal, és aki 2016-ban, mindössze 36 évesen limfómában hunyt el. Az együttes bőgőse pedig az az Anthony Crawford lett, aki többek között a Chon nevű prog/math rock formációban és a veterán gitáros, Alan Holdsworth mellett bizonyította tehetségét.
Sagan a Witherfall bemutatkozó nagylemeze, a 2017-es Nocturnes and Requiems felvételeit követően távozott az élők sorából. Akkor sokan úgy gondolták, hogy ennyi volt, a Nocturnes… nemcsak az első, hanem egyben az utolsó alkotása is e sokra hivatott csapatnak. A zenészek azonban – szerencsénkre – máshogy döntöttek. Nemcsak a debütalbumot, hanem a rá egy évvel megjelent folytatást, az A Prelude to Sorrow-ot is egykori társuk emlékének ajánlották, és rendületlenül haladtak tovább a Sagan-nel megkezdett úton, amiben nem kis mértékben támogatta őket az időközben a Century Mediával nyélbe ütött szerződés. A második korongon honfitársunk, Borlai Gergő ült a dobok mögött, legfrissebb anyagukon pedig Marco Minnemann (The Aristocrats) játékát halljuk.
A Witherfall komplex, ugyanakkor dallamos, sötét hangulatú muzsikája elsősorban a Nevermore és a Sanctuary világával hozható fedésbe. Michael időnként, ahogy hajlítja a sorokat, a megtévesztésig Warrel Dane hangján szólal meg, máskor viszont nagyon is különbözik kettejük orgánuma. A zene emellett jócskán tartalmaz Fates Warning-os és Symphony X-es ízeket, valamint némi dark metal feelinget is. A lemez leghosszabb nótájában, az …And They All Blew Away-ben pedig a Dream Theater, a Control Denied és az Iced Earth ad egymásnak randevút.
Míg az első két album dalainak meghatározó érzése a gyász volt, az új lemezt sok helyen hatja át egyfajta zsigeri düh. „Vannak olyan emberek, akik nem szeretnek téged – magyarázza a szövegíró frontember. – Rühellik, hogy egyáltalán foglalkozniuk kell veled, nem bírják a hajad illatát, vagy csak úgy minden ok nélkül utálnak. A The Last Scar című nótánk is erről szól: amikor ilyen emberekkel találkozol, az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy te is gyűlölni kezded őket. Az …And They All Blew Away-ben azt képzelem el, hogy rendelkezem a szél erejével, hogy elfújhassam az utamból – át, a feledés világába – mindazokat, akik ellenem vannak. Az Other Side of Fear-ben és a Tempestben pedig azt a fajta a szorongást éneklem meg, amelyből nincs menekvés.”
„Miután végeztünk a dalírással, az album színein kezdtünk gondolkodni – veszi át a szót Dreyer. –Számomra nagyon fontos, hogy a borító (amelyet a korábbiakhoz hasonlóan ismét Kristian Wåhlin alkotott meg) reflektáljon a lemezen hallható zenére. Ez alkalommal vöröset akartunk, pontosabban annak egy bizonyos árnyalatát. Ha meghallgatod a The Last Scar-t, érezheted, hogy ez egy szuper-agresszív dal. Tiszta vörös. Ám végül a vörösesbarna mellett döntöttünk, mivel a borítóhoz hasonlóan az anyag egészének is különböző árnyalatai, hangulatai vannak, nem kizárólag a haragról és a frusztrációról szól.”
„A lemez felvételei kapcsán teljesen szabad kezet kaptunk a kiadótól – idézi fel az énekes. – Mi dönthettünk arról, hogy hová akarunk eljutni zeneileg, és hogy ennek megvalósítása érdekében kivel szeretnénk dolgozni. A lemez zenei producerének Jon Schaffert (Iced Earth) kértük fel, aki a Curse…-ön egy súlyos, dinamikus sound-ot szeretett volna hallani. A gitárok például elborultabban szólnak, mint bármelyik korábbi anyagunkon. A floridai Morrisound stúdióban dolgoztunk, az album hangmérnöke Jim Morris lett, a maszterelést pedig a fivére, Tom végezte.
„Jon nagy Witherfall rajongó – meséli Dreyer (aki Schaffer Capitoliumos botrányát követően kilépett az Iced Earth-ből). – Emlékszem, amikor hallgatta előző albumunk, az A Prelude to Sorrow dalait, azt mondta nekem: ’Egy nap valamilyen módon szeretnék ennek a csapatnak a tagja lenni!’ Nem sokkal később pedig még konkrétabban jelezte ezt a szándékát: ’Haver, meg kell engedned, hogy én legyen a következő Witherfall lemez producere!’ Így aztán beszéltem Joseph-fel, és abban maradtunk, hogy próbáljuk meg. Jon volt az, aki kívülről, elfogulatlanul, őszintén elmondta a véleményét a dalokról, amire tényleg szükségünk volt. Megvívtuk vele a magunk csatáit, de ezek hasznos csaták voltak.”
A mű nyitányaként egy hangulatos intró (Deliver Us into the Arms of Eternal Silence), akusztikus gitár és öblösen visszhangos dob kettőse hangzik fel, ami még ugyanebben a track-ben bekeményedik, a gitárdallamok alatt pörög a kétlábdob, s így ez a téma gyakorlatilag megszakítás nélkül folyhat át az anyag egyik húzónótájába, a The Last Scar-ba. A gyors részeknél klasszikus power metalt hallunk izgalmas, már-már neoklasszikus gitárfutamokkal, s ezeket váltja a Nevermore-os középtempó.
Valamennyi hangszer szép tisztán szól, a gitár vérpezsdítően mélyen, súlyosan dörren meg, kiválóan követhető az élvezetes dobjáték, a basszus pedig nyilván akkor kerül előtérbe, amikor kell, akkor viszont gyönyörűségesen hallatja a hangját. Kedvenc nótám a harmadikként elhangzó As I Lie Awake, amely alaptempójának sodrásával és ellenállhatatlan, fülbemászó refrénjével a Fates Warning We Only Say Goodbye-ját juttatja eszembe. Számomra eddig az év egyik legjobb dala!
Az Another Face-ben is a Fates Warning lágysága találkozik a Nevermore súlyosságával, a befejezés kíséret nélkül előadott éneke pedig a metal éterien sötét és fájóan üres területeire nyit kaput. A Tempest-ben flamencós gitárfutamokat vet a felszínre az eklektika mocsara, amelynek mélyén azért szépen pörög a kétlábdob és berreg, propellerezik a gitár. A basszus ebben a számban jut a leginkább főszerephez, amikor is egy finom, felelgetős duettet ad elő a spanyol gitárral. Hozzáteszem, ahogy még jó néhány másik nótában, Dreyer szólója itt is élményszámba megy.
A The Other Side of Fear tempójáról, markáns felütéséről sem a félelem, sokkal inkább a féktelen düh juthat eszünkbe (a lassítást követően pedig ismét csak a Nevermore). Ezzel szemben az album lírai száma, a The River dallamossága egy ponton szinte már Saigon Kick-i magasságokba emelkedik.
Az …And They All Blew Away bő negyedórájába számos témát belepakoltak, progresszivitás tekintetében, zeneileg egyértelműen ez a tétel az anyag csúcspontja. Ami a legjobban tetszik, az a 14. perc elején kezdődő lendületes, gyors rész, amivel viszont nem vagyok kibékülve, az a helyenként nyöszörgő, szenvedő ének. Ugyanakkor Michael itt mutatja meg nekünk a legtöbb arcát.
Bónuszként még egy érzelmes dal hangzik el, a Boston nevű csapat 1977-es kislemez-slágere, a Long Time akusztikus verziója. Nem ismerem az eredetit, de ebben a formában abszolút passzol az együttes repertoárjába.
Bár nem avattam új kedvencet a Witherfall személyében, azt elmondhatom, hogy maradandó élménnyel ajándékozott meg a Los Angeles-i prog power formáció. Az irányzat kedvelői valószínűleg jól ismerik őket, aki mégsem, annak melegen ajánlom Jake Dreyer-ék legfrissebb alkotását. Azt nem ígérem, hogy korábbi albumaikat is magamévá teszem, a következő lemezük mellett azonban már biztos nem fogok elmenni.
Válasz írása