Vannak zenekarok, amelyeket valamiért éveken át képes vagyok mellőzni, akár annak ellenére is, hogy az általuk játszott zene elvileg éppen egybeesik az ízlésemmel. A brit Thunder nevét például még valamikor a kétezres évek elején hallottam először, de valahogy nem igazán keltették fel az érdeklődésemet, pedig az a fajta blues alapú hard rock muzsika, amit a csapat nyomat, nagyon is az esetem. Ki tudja, talán akkoriban még nem találtam elég patinás névnek a bandát, de így, több mint harminc évvel a bemutatkozó albumuk után már másképp látom a helyzetet. Érdekes dolog ez, mert azt vettem észre magamon, hogy soklemezes veterán bandaként már sokkal jobban érdekel a Thunder, mint ifjonc korában. Színtiszta sznobizmus ez, tudom jól, de akkor is így van. Akárhogy is, a lényeg az, hogy rászántam magam az ismerkedésre, és egyáltalán nem bántam meg.
Mint ahogy már fent utaltam rá, a csapat egész csinos kis diszkográfiát hozott össze az évek során, hiszen a frissen megjelent All the Right Noises a tizenharmadik album a sorban. Magát a lemezanyagot már 2019-ben felvették, de a vírusjárvány miatt csak idén márciusban jelentették meg. Gondolom, a rajongók számára kínzó lassúsággal telt ez a két év várakozás, de megérte türelmesnek lenni, mert egy nagyon erős albumot vehetnek most a kezükbe. Igaz, hogy nem vagyok a csapat felkent szakértője, de ezzel együtt is bátran ki merem jelenteni, hogy az életművük egyik legjobb darabjáról beszélhetünk. Így kell lennie, hiszen egy erőteljes, változatos dalokkal teli albummal van dolgunk, ahol mindent megkapunk, amit egy igazán jó rocklemeztől elvárhatunk: tökös riffeket és feelinges szólókat eregető gitárokat, minden cicomától mentes dobolást, és egy hamisítatlan hard rock énekhangot. Mindezeket az összetevőket ráadásul baromi erős dalokká sikerült összegyúrniuk. Hát kell ennél több? Na ugye.
A Last One Out Turn Off the Lights meggyőző energikussággal nyitja az albumot, bár a kelleténél erősebb Led Zeppelin-utánérzés mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Azt ugyan elismerem, hogy kegyetlen nagyot szól a verzék alatti gitártéma, de arra talán jobban odafigyelhettek volna, hogy ne lehessen ilyen könnyen belehallani a Whole Lotta Love fő motívumát. Végül is, nem annyira zavaró a dolog, mert ezzel az ősöreg riff-fel még ma is falat lehet bontani, főleg ilyen bivaly hangzással. A dalban egyébként a Brexittel kapcsolatos csalódottságuknak adnak hangot a fiúk. Érthető az elkeseredettségük, hiszen egy aktív zenekar tagjai, akik a hazájukon kívül is szeretnének turnézni, nyilván másként látják a helyzetet, mint a faluhatárt soha át nem lépő egyszeri polgár, akinek minden mindegy, amíg megvan a napi söre és fish and chips adagja. Mindenesetre remélem, hogy a szigetországi fejlemények nem veszik el a csapat kedvét a külföldi koncertektől, mert sokat veszítene a világ többi része, ha egy ilyen remek banda mostantól csakis a környékbeli csehók népének szórakoztatására korlátozná a tevékenységét.
A Destruction már egy kissé komorabb darab, amelyben a visszafogott pengetések és a már szinte doom metalba hajlóan súlyos riffek váltakozása egy valóságos hangulati hullámvasútra ülteti a hallgatót. Egyébként ebben a dalban tűnt fel először, hogy Danny Bowes énekes orgánuma helyenként határozottan a néhai Chris Cornell-t idézi, főleg amikor úgy istenigazából kiereszti a hangját. Szóval, aki szereti Cornell munkásságát, főleg az Audioslave-vel készített albumait, ne legyen rest belefülelni ebbe a lemezbe, mert érhetik kellemes meglepetések.
Miután a komoly témákat boncolgató kezdésben a fiúk kiengedték magukból a felgyülemlett feszültséget, eljön a lelazultabb, nyomulósabb nóták ideje is. A nemcsak címében, de riffelésében is Angus Young-ékat idéző Going to Sin City már egy igazi csajozós-piálós bulinóta, amiben érdekes módon még a fúvósszekció jelenléte sem zavar, pedig alapvetően nem rajongok az ilyesmiért. Baromi húzós egy dal, azt meg kell hagyni, de a soron következő Don’t Forget to Live Before You Die-ban a csapat még erre is képes rátenni egy lapáttal. A nyugis kezdés hallatán elsőre nem is sejtenénk, hogy másodpercekkel később egy akkora ősrock zúzda fog az arcunkba szakadni, hogy a fal adja a másikat. Egyértelműen a lemez egyik csúcspontjáról beszélhetünk, ami a jövőbeli koncerteken biztos nagyot fog szólni. Bárcsak megtapasztalhatnánk már…
Érdekes módon, a Thunder-nek brit csapat létére kifejezetten jó érzéke van az amerikai hangulatú nótákhoz is. A végtelen autósztrádákat idéző You’re Gonna Be My Girl vagy a vadnyugati hangulatú a Force Of Nature remek példa erre, de ha valaki a Lynyrd Skynyrd napégette szabadság-himnuszaiért rajong, az a lemez legvégén kezdje az ismerkedést, mert a She’s a Millionairess-ben biztosan megtalálja a számításait. Kifejezetten jót tesz az albumnak ez a fajta változatosság, ráadásul a műsor sokszínűsége ellenére is végig adott a magas színvonal. Na jó, az I’ll Be the One zongorás merengését talán kihagyhatták volna, hogy ne rontsa az összképet a sok keménykötésű hard rock nóta között.
Összességében rendkívül pozitív benyomást tett rám életem első Thunder-lemeze. Így, utólag már nem is igazán értem, miért nem adtam már sokkal korábban esélyt ennek a remek kis zenekarnak. Ha esetleg vannak olyan olvasók, akik hozzám hasonlóan eddig a sötétben tapogatóztak a csapat életművével kapcsolatban, azoknak kezdés gyanánt nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt a lemezt. Nekem például határozottan meghozta a kedvem ahhoz, hogy alaposabban is beleássam magam a banda munkásságába, mert ha a korábbi anyagaik is ilyen minőségű cuccok, akkor már csak idő kérdése, hogy felírjam a nevüket kedvenc csapataim listájára.
Leave a Reply