Tavalyi évértékelőnkben fejtettem ki, hogy egyéb okok miatt sem időm, sem hangulatom nem volt zenét hallgatni, zenével foglalkozni. A korábbiakhoz képest sokkal kevesebb kiadvánnyal ismerkedtem meg, esélytelen volt, hogy szubjektíven nyilatkozzak 2020 terméséről, tapasztalatairól.
Nem mondom, hogy idén forradalmi változások álltak volna be az életemben, de egy fokkal talán jobb lett a helyzet, és ennek következtében a muzsikával is tudok foglalkozni. Annak ellenére, hogy az ipari mennyiségű zenetermelés nem torpant meg, eddig, március elejéig nem sok album került közel hozzám, csak nagyon kevés alkotás nyerte el a tetszésemet. Erre a német/angol bandára – ahogy azt akkori írásomban ki is fejtettem – még tavalyelőtt, egy ajánlásnak köszönhetően kaptam fel a fejem. Két esztendő elteltével pedig új anyaggal jelentkezett a Thronehammer. Csupán a hátteret, a körülményeket illetően történtek változások a zenekar körül, ami annyit jelent, hogy a The Church Within Records-tól a Supreme Chaos-hoz kerültek, másrészt az eddigi – Kat Shevil Gilham énekes, Tim Schmidt gitáros és Torsten „Stuart The Whizkid West” Trautwein gitáros/billentyűs alkotta – felálláshoz (ők jegyezték az előző korongot) Uwe „Uuwwee Void” és Markus Ströhlein személyében új, vélhetőleg állandó bőgős és dobos érkezett.
Zenéjükön, koncepciójukon továbbra sem változtattak, az első lemezt jellemző, epikus hatásokkal bőven átszőtt doom metal kínálják. Amikor először végighallgattam az albumot, szabályszerűen elszaladt mellettem, kifejezetten unalmasnak találtam, és ennek oka az volt, hogy nem hangolódtam rá, csak felületesen figyeltem oda. Miután elcsíptem a kellő hangulatot és többször is lepörgettem, megállapítottam, hogy az Incantation Rites egy nagyon jó korong lett, mi több, esélyessé lépett elő, hogy felkerüljön év végi Top 10-es listámra. Ahogy elődjén, úgy ezen is a hosszan kifejtett kompozíciók dominálnak (Incantation Rites, Of Mountaintops and Glacial Tombs), ugyanakkor komolyabb hangsúlyt fektettek a fogósságra. Ennek kulcsa mindenképpen Kat hangjában, előadásában rejlik; pár hallgatás után dallamai rögzülnek az ember memóriájában. (Az pedig már részletkérdés, hogy ez a mű egy dallal több és három perccel rövidebb a két évvel ezelőttinél, ezúttal 75 perc lett a végeredmény).
Nem lemásolták, hanem kiterjesztették az Usurper of the Oaken Throne irányvonalát, személy szerint azt a következtetést vontam le, hogy Markus sokkal változatosabban, izgalmasabban dobol, mint Tim (!) a debütáláson. Komplex formában vezetik elő Candlemass-, Solitude Aeturnus- és Trouble-hatásokat felvonultató muzsikájukat, színező jelleggel, apró részletek erejéig hörgés is hallható, roppant súllyal dörög a basszusgitár és a gitár, adott a komor hangulat, viszont kompaktabbak a szerzemények. Konkrétan az A Fading King–Beneath Black Cloudmasses–Devouring Kingdoms hármast emelem ki, ezek közül utóbbit nevezem meg, mint a lemez csúcspontját. Ebben a Trouble-t idéző nótában Kat fantasztikus melódiákat énekel, témái egyszerűen kitörölhetetlenül vésődnek az ember fülébe; kétségtelen, hogy a Thronehammer eddigi legkiválóbb felvételéről beszélünk. A hangzásba sem lehet belekötni: nagyon vastagon, erőteljesen szólal meg az album.
A magam részéről abszolút bizalommal viseltetek irántuk, a jelen doom színtér legjobb alakulatai közé sorolom a Thronehammert. Erre a teljesítményre teljes joggal lehetnek büszkék, 2021 egyik legjobb alkotását jelentették meg, egyértelmű, hogy kiemelt szerepet szánok nekik az év végi elszámolásnál.
Leave a Reply