1991. március 25-én jelent meg a Sepultura Arise című nagylemeze. A heavy metal világot átfogó jellegét és globális voltát jól mutatja, hogy a brazil zenekar első három albuma – műsoros kazetták formájában – eljutott a kádári Magyarországra, az újpesti lakótelepre is. Az új lemezt már vártuk, és az anyagot bemutató turné Budapestet is érintette: az azóta már nem létező Petőfi Csarnokban léptek fel Cavaleráék a Heathen és a Sacred Reich társaságában. (Micsoda line up volt, édes istenem!)
30 év nagy idő egy ember életében, de egy kiugró minőségű és jelentőségű lemezen szinte észre sem lehet venni. Ha mégis, akkor jól áll neki: egy fontos lemez jól öregszik. Fel is tehetném magamnak azt az álságos kérdést, hogy debütánsunk vajon kiállta-e az idő, az évtizedek próbáját. Feltehetném, ha a lemez nem lenne állandó szereplője lejátszási listáimnak, ha nem ismerném az összes riffet az albumról, ha nem tudnám, hogy a thrash metal történetének egyik legjobb, legfontosabb, legnagyobb hatású alkotásáról beszélünk. Kiállta-e? Hogy a fenébe nem állta volna ki!
Akkor ezzel meg is vagyunk, lássuk magát a lemezt!
A Sepultura negyedik albumát a floridai Tampában vette fel a banda (tudjátok: Florida, Tampa, Morrisound Studios, Scott Burns), és minden szempontból az eddigi legkiforrottabb, legprofibb anyagát hozta össze. Az első két – a maga módján természetesen zseniális – Sepultura albumot nehéz lenne követhetetlen komplexitással vagy agyzsibbasztó kifinomultsággal vádolni, de a Morbid Visions és a Schizophrenia black és death metallal fűszerezett brutalitása így is egyből magába szippantotta az egyszeri metal rajongót; már akkor érezni lehetett, hogy történelmi dolgok tanúi leszünk.
Az 1989-es Beneath the Remains az a lemez, amivel a Sepultura kezdett betörni a nemzetközi metal mainstream-be (felkerült például a német eladási listára), az Arise pedig mindent megmutatott abból, amint a brazil srácok a metalról gondoltak. A lemezt az azóta klasszikussá váló felállásban rögzítették (Max Cavalera, Igor Cavalera, Paulo Jr., Andreas Kisser) és a producer meg az általa teremtett professzionális feltételek, valamint a srácok tehetsége, dühe és zenéjük brutalitása olyan ötvözetet eredményezett, amely 30 év után sem ereszti hallgatóját, és tényleges világhírt hozott a bandának. A korong aranylemez lett például Indonéziában, de felkerült a Billboard listára is, ami egy ilyen „rádióbarát” anyag esetében azért nem akármi.
Ha csak az első két szám készül el, már az is korszakos lett volna. A címadó dal indusztriális zajintróját követően egyből a lecsóba csapnak, és a nyakunkba borítják a világunkról alkotott apokaliptikus víziójukat, mindezt mesteri riffekkel és tempóváltásokkal. A második számról nem sok mindent kell mondani, a cikk szerzője szerint az egyik legjobb thrash metal dal, amit valaha írtak. A Dead Embryonic Cells a Master of Puppets és a South of Heaven ligájában játszik, nem lehet benne hibát találni. Középtempó és száguldás, reszelés, darálás, eszelős riffek, váltások, düh, elkeseredettség – ez tényleg a műfaj egyik csúcsa.
A Desperate Cry középtempós, súlyos riffjei, a Murder ritmikus lüktetése, a Subtraction sodró lendülete és depresszív, csilingelő szólója nem hagynak megállást az embernek: a sötét utazás folytatódik, de ez a sötét utazás nem valamiféle sosemvolt démonoktól és szörnyektől lesz rémisztő, hanem az emberek által teremtett és uralt világ sötétsége lengi be. Nincs szükségünk semmiféle földöntúli gonoszra, itt vagyunk magunknak mi, és ez a legijesztőbb.
Mondtam már, hogy ez nem egy vidám lemez? Megvan benne a korai lemezek nyers ereje, de megidézi már a későbbi anyagok brazil őserdők mélyében fogant, európai ember számára ismeretlen és ijesztő szellemeit is (törzsi dobok és az ellenséges őserdei rovarok hangjára emlékeztető torzított gitár), nyakon öntve mindezt azonnal felismerhető és össze nem téveszthető groove-okkal. És ezt a gyilkos keveréket a thrash metal foglalja pusztító keretbe, a szövegek sötét atmoszférájához pedig tökéletes passzol Cavalera mester elgyötört és mégis erőteljes orgánuma.
Altered State, Under Siege (Regnum Irae): ezen a lemezen egyszerűen nincsenek gyenge dalok, klasszikusokról beszélünk, és a lemez úgy ér véget, ahogyan kezdődik: két brutálisan erős, ezen az albumon is kiemelkedő darabbal: a Meaningless Movements és az Infected Voice méltó társai a kezdő Arise–Dead Embryonic Cells párosnak.
Huhh, már a végére is értünk (bár bizonyos kiadásokon a Motörhead klasszikusának, az Orgasmatron-nak a feldolgozása is helyet kapott), a 42 perc és 26 másodperc épp olyan gyorsan repült el 2021-ben, mint 30 évvel ezelőtt, a lemez ugyanannyit tud adni egy 15 éves kamasznak, mint egy 45 éves férfinak.
És most álljunk is meg itt, ne menjünk bele a későbbi tribal stílusba, ne beszéljük meg, hogy ez kinek mennyire tetszik, borítsunk fátylat az összeveszésre és a tagcserékre, a jelenlegi Sepulturára, ami sokak szerint nem is Sepultura, hagyjuk ezeket, mert nem számítanak. Inkább hallgassuk meg újra és újra ezt az időtlen mesterművet, aminek – ahogy korábban említettem – helye van a műfaj legjobbjai között, egyenértékű és -rangú a legjobb Slayer- vagy Metallica-albumokkal is.
Leave a Reply