Már nem emlékszem, mi vett rá, hogy meghallgassam ezt az albumot. A műfaji címke – szimfonikus progresszív metal – biztos nem, mert az előbbi jelzőtől kifejezetten igyekszem távol tartani magam. A borító sem, ami egyfajta letisztult, hűvös progresszivitást ígért. Azt is elárulom, hogy a saját felfedezések esetében (vagyis amikor nem mások ajánlására ismerkedem meg egy anyaggal) találomra, megérzés alapján választok, és gyakorlatilag semmit nem tudok a zenekarok előéletéről. A Scardust kapcsán is figyelmen kívül hagytam a kiadó által küldött hírleveleket, maximum annyi maradt meg bennem, hogy énekesnő áll a csapat élén, így gondoltam, adok nekik egy esélyt, hátha nem operisztikus magasságokban, hanem számomra is vonzó hangszínen szólal meg az ének.
Az izraeli banda 2015 óta működik ezen a néven, előtte két évig Somniaként léteztek. Saját meghatározásuk szerint teátrális prog metalt játszanak, ami a fentebb említettnél egy fokkal szimpatikusabb kategória. Indulásuk évében egy négyszámos EP-vel jelentkeztek (Shadow), majd 2017-ben érkezett a számukra komoly elismerést hozó Sands of Time album, második nagylemezük (jelen cikk tárgya) pedig tavaly október 30-án látott napvilágot.
S hogy mit hallunk a legfrissebb „korongon”? Ha azt mondanám, szisztematikus káoszt, túlságosan is közös nevezőre hoznám őket a Dream Theater-rel, ami persze nem lenne teljesen alaptalan: egyes dalokat hallva leginkább az Awake album A Mind Beside Itself triptichonjának és az A Change of Seasons EP címadójának hangzásával, monumentalitásával érzek rokonságot, ám a Scardust zenéje más, bizonyos szempontból több mint Petrucci-éké. Kulturált őrület, tobzódó zsenialitás. A nyitó Overture for the Estranged-ről például az említett New York-i prog metal csapat mellett az Emerson, Lake and Palmer is eszembe jutott, plusz ebben a nótába vegyül a legtöbb szimfo-íz (kórus, vonósok és zongora), sőt némi kelta-hatást is felfedezhetünk benne. Az énekesnő, Noa Gruman (aki az elmúlt években olyan albumokon vendégszerepelt, mint a Therion Leviathan-ja, az Amorphis Queen of Time-ja, az Orphaned Land Unsung Prophets and Dead Messiahs anyaga vagy az Ayreon legutóbbi nagylemeze, a Transitus) egyszerre hozza Tarja Turunen és a Within Temptation-ös Sharon den Adel magasait, az Arch Enemy-s Alissa White-Gluz hörgését és a kettő között szinte minden más tónust és karaktert, a cicásan simuló puhaságtól a vagány, karcos-harapós csajosságon át egészen a füstös hangú dizőz jazzénekesnőig.
Párhuzamként a kanadai Unleash the Archers neve ugrott még be, de a Scardust progresszívebb utakon jár. Egyes dalok egyszerre magasröptűen professzionálisak és slágeresen kommerszek. Egymást követik a hangszeres brillírozások, virtuóz kiállások, mini dob- és basszusszólók. Az egyik számban musical-es, a másikban jazz-es énekbetét hangzik el, s az összképet hörgő férfivokál (Hellscore), valamint gyerekkórus teszi még színesebbé.
A Strangers egy több-kevésbé összefüggő történetet mesél el, vagyis koncept album, amelynek zeneszerzője-szövegírója az énekes Gruman és a „titokzatos” Orr Didi. Utóbbi egészen mostanáig a csapat szürke eminenciása volt, aki a háttérből segítette a Scardust-ot, ez évtől viszont hivatalosan is a csapat tagja.
A Strangers-en Gruman mellett Yadin Moyal (gitár), Yanai Avnet (basszus), Yoav Weinberg (dob) és Itai Portugali (billentyűs hangszerek) produkcióját hallhatjuk. A lemez megjelenését követően azonban Avnet és Portugali is távozott a zenekarból, a basszusgitáros posztját azóta a már említett Didi tölti be, míg a szintis helyére Aaron Friedland érkezett.
Nagyjából a negyedik-ötödik hallgatás táján volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, a Strangers egy végtelenül izgalmas, a maga kategóriájában hibátlan alkotás. Akkor kezdett megnyílni számomra, azóta viszont egy kicsit már fakult a fénye, ugyanis ahogy kiemelkedő momentumai, úgy valamivel halványabb időszakai is vannak az 53 perces alkotásnak. Mint sok másik anyag, ez is három pillérre, egy erős nyitó és zárótételre, valamint a lemez abszolút slágernótájára épül. Persze lehet, hogy mindenkinél máshol következik be a katarzis, nálam az ötödikként elhangzó Concrete Cages-szel értek fel a zenitre, és onnan már lejteni kezdett a dalok íve. A nótában egy német tekerőlantos hölgy, Patty Gurdy (eredeti nevén Patricia Büchler) vendégszerepel, akinek játékát az Alestorm és az Ayreon legutóbbi albumán is hallhattuk. De itt hangzik fel az erősen Pink Floyd-os (Another Brick in the Wall) gyerekkórus, élvezhetünk egy slapping basszusszólót és mutatja meg Noa egy teljesen új oldalát a bebop stlílusra jellemző scatteléssel.
A másik két pillér közül az első a korábban már említett Overture for the Estranged, amelynek érdekessége, hogy a rövid énekes intrót és a befejezés kórusát leszámítva tkp. egy hat és félperces instrumentális szerzemény. Indításnak elég meglepő… A záró Mist pedig egy andalítóan szép szám, az énekben egy kissé popos hajlításokkal. Leginkább ez az a nóta a lemezről, ami közös nevezőre hozza Noáékat a klasszikus, female-fronted szimfo-metal csapatokkal (Delain, Epica, Within Temptation stb.).
Azt gondolom, ezzel a dalszerzői és muzsikusi talentummal sokra hivatott az együttes. A nagy kérdés, hogy tudnak-e ennél többet, kijön-e valamikor náluk úgy a lépés, hogy egy komplett slágergyűjteményt tegyenek le az asztalra. (Mert ez még nem az.) Ha igen, akkor komoly riválisai lehetnek a nemzetközi szimfo/prog metal élmezőny zenekarainak. Szurkolok nekik, még akkor is, ha ez alkalommal egy fél ponttal lerontom a végső osztályzatot.
Leave a Reply