Satan: Into the Future (1986)

Korábban – kedvenc lemezeim, az általam kiemelkedőnek tartott EP-k, a Satan-albumrangsor és Michael Jackson utóélete kapcsán – többször is szót ejtettem a Newcastle-i csapat szerintem legjobb alkotásáról, ami nem más, mint ez a négyszámos „ékszerdoboz”. Történetüket, névváltoztatásaikat pedig a Court in the Act kapcsán idéztem fel (itt), úgyhogy ettől most eltekintenék.

Amikor az Into the Future-t beterveztem a jubileumok közé, sokáig nem tudtam, pontosan mikor jelent meg. Végül rábukkantam a decemberi dátumra, de mivel akkor amúgy is besűrűsödnek a – megcsúszott – visszaemlékezések, gondoltam, miért ne keríthetnék rá sort most, amikor úgyis szegényesebb a felhozatal.

A szóban forgó EP egy új fejezet nyitánya volt a csapat történetében. Ez az anyag volt a bemutatkozása az énekes Michael Jacksonnak, aki aztán a ’87-es Suspended Sentence nagylemezen és a Satan-ből lett Pariah két korongján hallatta még a hangját. Az EP-n szereplő hangszeresek viszont a klasszikus felállás jól ismert arcai: Steve Ramsey és Russ Tippins gitárosok, Graeme English basszusgitáros és Sean Taylor dobos.

A Satant is a Brit Heavy Metal Új Hulláma dobta a felszínre, és vált belőle sok más, ma már nagynevű pályatársához hasonlóan egy egyéni hangzású, karakteres csapat (míg mások eltűntek a süllyesztőben). Az Into the Future-on pedig olyan sikerült nekik, ami egy EP-vel csak keveseknek: „mesterségük címerét”, pályafutásuk talán legjobb dalait sikerült megalkotniuk, remek esszenciáját adva annak, hogy miről is szól az alvilág uralkodójának nevét viselő zenekar. (Ha már a Satan névnél tartunk: mivel a „jó-gonosz” skála negatív végpontjáról van szó, ezt a nevet egy minimum Venom-keménységű, töménységű, zenei és szövegvilágú csapatnak kellene viselnie. Voltak időszakok – a Blind Fury-s és a Pariah-os évek –, amikor Ramsey-ék is úgy gondolták, hogy talán nem ez volt a legjobb választás a részükről.)

Azt olvastam, az együttes ez alkalommal is egy nagylemezt szeretett volna készíteni, már a címét is kitalálták (Key to Oblivion), és nyilván a dalok is megvoltak hozzá: a korábbi demók nótái vagy a később a Suspended Sentence-re felkerült szerzemények közül néhány. De jól tették, hogy végül így döntöttek, mert azok (sem a korábbi, sem a későbbi számok) nem sorolhatók egy ligába az itt hallható négy remekművel. Én ezek révén ismertem meg a bandát, ami a lehető legjobb bemutatkozásnak bizonyult, a rá következő anyagok – sajnos – már csak rontani tudtak ezen a pozitív képen.

Vérforralóan pörgetik fel a kezdést: a két gitáros úgy „izzítja be a motorokat”, mint kollégáik, a Tipton-Downing páros tette a Freewheel Burning elején, majd rá is lépnek a gázra, és már száguld is a Key to Oblivion, amelyben a szélvésztempót időnként az Iron Maidentől megszokott galoppozás váltja. Úgy tartják, a Satan volt a speed-thrash irányzat egyik előfutára, és ezt a dalt hallva igaznak is tűnik ez a kijelentés.

Remek a hangzás és maga a zene: mai füllel egy kissé retró, az akkori trendek ismeretében viszont frissnek, újítónak mondható. Jackson hangja itt nekem jobban tetszik, mint Brian Ross-é bármikor előtte vagy utána. A Ramsey-Tippins páros nagyszerű ikergitáros megoldásokkal áll elő, Taylor dobolása dinamikus, változatos, vagyis élvezetes – egyedül English bőgőjátéka vész el a lemezbarázdák labirintusában.

A Hear Evil, See Evil, Speak Evil verzéi alatt tört ritmusok pörögnek, a dal maga középtempós, refrénje pedig remek alkalmat adhatott a közönségnek egy kis együtténeklésre, -üvöltésre. A négy közül talán ez a leggyengébb nóta, de slágerességével még így is kiemelkedne, mondjuk, a jóval gyengébbre sikerült Suspended Sentence albumról.

Az instrumentális Fuck You végig intenzív tempóban száguld, a gitárszólót Taylor dinamikus pörgetései vezetik fel és Mozart Kis éji zenéjének átirata zárja le, majd jön a zseniális átkötés és az Ice Man óriási, csikorgó nyitóriffje. A dal komoly riválisa a Key to Oblivion-nek „az EP legjobb dala” címért folytatott versenyben. Taylor itt is izgalmas törésekkel, pörgetésekkel színezi játékát, a refrén első sorát a zenészek kórusa énekli, a szólót pedig – ahogy kell – Tippins-ék előbb külön, váltva, majd együtt adják elő.

Csupán 17 és fél perc, az Into the Future azonban így is markáns lenyomata, fényesen csillogó ékköve a metal egy átmeneti korszakának, amelyben még párhuzamosan volt jelen a múlt és a jövő, a N.W.O.B.H.M. és a thrash. A brit ötös hidat képezett a kettő között, és építményük ma is áll, funkcionál (a csapat ma is aktív és játssza a 80-as években tőlük megismert muzsikát), bizonyítva a Satan zenéjének időtlenségét.

About Coly 1013 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*