1.) Talán éppen húsz éve annak, hogy kaptam valakitől egy válogatáskazettát. Ő állította össze, a saját ízlése szerint, és azt gondolta, engem is érdekelhet. Mi tagadás, a kazi mindkét oldalán jól csengő nevek sorakoztak, az akkori extrém élvonal zenekaraitól egy-egy szám. Akkoriban alig voltam képben ezzel a színtérrel kapcsolatban, de azért alapvetően érdekelt a dolog, így kíváncsian hallgattam végig mind a kilencven percet. A Dimmu Borgir, a Cradle of Filth, az Immortal, a Zyklon, a Gorgoroth – és az ezekkel azonos kaliberű őrületek – normál körülmények között magukkal kellett volna, hogy sodorjanak, de nem tették. Már korábban is ismertem (és elismertem) tőlük ezt-azt, de most, nyakamba zúdulásuktól elnehezülten, mint fejbe kólintott lovag, nehezen vettem fel velük a ritmust, és egyik sem tudott maga mellé édesgetni. A falak állva maradtak, kapuik zárva. Feltételezem, meghatározó tételek lettek kicsemegézve a zenekarok akkortájt frissen kijött lemezeiről, és én majdnem mind után bólintottam is – mert ami rendben van, az rendben van, ezt elismerni még nem behódolás –, de ahogy egymásnak adva a kilincset lecsengtek, mindnek az emléke szétfoszlott a múltban. Nevek, címek és benyomások – odaveszett mind, kivéve egyet.
A Bleak úgy ragyogott ki az erős mezőnyből, hogy azonnal újra kellett hallgatnom. Megakasztotta a mindennapjaimat. Volt benne valami őszies, elmerengő, mégis szélviharszerű sodrás, aminek földre döntő ereje és eleganciája kiemelte az átlagból – mint később bebizonyosodott, nem csak a kazetta felhozatalának átlagából. Könnyű volt rákattanni. Néztem a mellé írt nevet. Opeth. Ez is mekkora már! Aztán némi utánajárást követően bejött a képbe a The Drapery Falls, és innen tényleg nem volt megállás. Mindent kifejező logójuk beégett a tudatomba, csuklómon kattant a bilincs, én pedig olyan messzire dobtam a kulcsát, hogy ha akarnám, sem találnám meg soha. Innentől kezdve örömmel lógtam velük – bárhol, bármikor, bármilyen alkalomból. Szerelem első hallásra.
Nem tudom, hogy a Bleak mitől volt maradandóbb, mint a többi dal, de szinte sorszerű volt, hogy a figyelmemet a svéd banda felé terelte, mert mindjárt az első lemez, ami a látókörömbe került tőlük (a Bleak-et és a The Drapery Falls-t tartalmazó Blackwater Park, naná), levitte a fejemet. Hogy mi ütött meg belőle igazán? Csak találgatok. Talán az a tekervényes, de egy irányba húzó progresszivitás, ami repkényként borítja be az albumot, amit a sűrű szövésű zene állandó – és olykor váratlan – változásai sem tudnak útjáról eltéríteni. Vagy ott van az a megkopott, múltból itt maradt elegancia is, ami végighullámzik a számok gerincén, a barokkos, megfejthetetlenül ismerős, előre sodró imakönyv-ornamentika. Kalligrafikus szépség pompázik a Park ege alatt.
Persze az is imponált, hogy a death műfajnak nemcsak az alapjait, hanem a vaskos falait építették bele a most jubiláló lemez legtöbb tételébe, vagyis a progresszivitás nem savazza szét a fémet, van belőle bőven, de a death metalból nem csinál bohócot. Amikor már részemmé vált a lemez, hátradőltem, és elképzeltem, hogy azt mondom: olyan ez az egész Opeth, mint egy múzeum falára kiszögelt, fakó fénykép, aminek málló márványkeretéről vaskos darabok potyognak a vízbe.
2.) 2001 februárjában került be a vérkeringésbe ötödik albumuk, a „vizes” lemezcímekkel keretbe foglalt, számomra legkedvesebb korszakuk első darabja, a Blackwater Park. Jókor rúgta rám az ajtót, meg is köszöntem neki, hogy megtette. Mivel megjelenése óta nagy kedvencem, meg sem próbálom az objektivitás látszatát kelteni. A legjobb lemezek amúgy is őrizni szokták titkaikat – részben attól jók, hogy nem tudjuk, mitől azok. Lehet felettük okoskodni, kapirgálni a CD csomagolását, de ezzel annyira vagyunk bentebb, mint a kórboncnok, aki a testből kiemelt szív nyesedékeiből reméli megtudni, kiért dobogott.
Az albumot nyitó The Leper Affinity beköszönő témája – és az abból kibontakozó death/prog mennyország – például semmivel sem több vagy jobb, mint amikkel korábbi lemezeiken már találkozhattunk, mégis, határozottabban az, ami. A bömbölő death és a lágyabb prog részek közti átmenetek megteremtésében mindig élen járó Opeth úgy nyitja-csukja az ajtókat a két eltérő mentalitás között, és olyan könnyedséggel suhan át a legkisebb résen is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne átvágni e kettős felfogás közti mezsgyén, mintha az egybenyitott terek soha semmivel nem lettek volna elválasztva egymástól. Rövid percek után nagy levegőt lehet venni, oszlopok mutatnak a magasba, hangár méretű katedrálisok nyílnak meg a nagyközönség előtt.
A Bleak hasonló ívek mentén halad és bonyolódik önmagába, csakúgy, mint a The Drapery Falls, a Dirge for November, a The Funeral Portrait, vagy a címadó Blackwater Park. Nehezen megjósolható röppályájú és nem éppen egyértelmű, bár tenyérbe simuló elemekkel megy a zsonglőrködés. A feldobott részletek egymásba fonásából teremtett kontinuitás biztos kezű mutatványnak hat, mindamellett, hogy a szűkebb terekbe visszahúzódó elmerengések melankolikus közegében is – mint a Harvest, vagy a Patterns in the Ivy – gyakorlott mozdulatokkal manőverez a csapat, és az érzelmek sérülékenyebb húrjain sem fognak mellé. Bármerre mozdul is a zene, minden lefogott hang és megütött hangszín megtalálja a helyét a több mint egyórányi, egybemosódó ötletszövedékben. Nincs egyetlen perc sem, ami ne halmozna el jóságokkal, a zenekar kincseinek prizmaszerűen fényt törő darabjaival.
Az Opeth említésekor könnyű Mikael Akerfeldt személyére asszociálni, mert bár a többiek zenei tudását és elkötelezettségét semmi kritika nem érheti, a fő dalszerző/gitáros/énekes elképzelései a meghatározók mindabban, amit Opeth alatt értünk – zene és koncepció szempontjából. A feketevizes albumot is az a felállás rögzítette, amelyik az életmű legizmosabb tételeit jegyzi. Peter Lindgren gitárjátékát, Martin Mendez basszusfutamait és Martin Lopez dobolását a My Arms, Your Hearse óta élvezhetjük – Lindgren kivételével még a Watershed után is –, már aki megbékélt az új iránnyal. De bárki is legyen a fedélzeten, a Hold Városának körvonalait Akerfeldt látja a legtisztábban, hiszen a 1990-es alapítás óta egyedül ő van jelen minden albumon, így szinte természetes, hogy az őt foglalkoztató zenei hatások vázolják fel a csapásirányt.
3.) Nem csak a rajongók és a kritikusok, de maga a zenekar is éles határvonalat tart számon az életműben, és igen, a Watershed–Heritage közti elválasztójelet én is vastag filccel húzom be, jelezve, hogy egy másik Opeth született ekkor, amely részben azonos maradt a régivel, részben pedig nem. A Watershed után egy bátor mozdulattal kirúgták maguk alól az addigi életművük tartását adó egyik legfontosabb alappillért, a death metal örökséget, és látszólag fél lábon indultak tovább azon az úton, aminek egyébként már lemezekkel korábban elkezdték fölvázolni a nyomvonalát. A váltás, ha váratlanul is ért mindenkit, nem meggondolatlan szeszély eredménye volt.
Magunk között szólva, a Ghost Reveries-en csúcsra járatott – és csontig rágott – Opeth logikázás után a Watershed sok újdonsággal már nem szolgált. Persze mástól egy ilyen album pazar teljesítménynek számítana, az Opeth viszonyai közt viszont az egy helyben állás jeleit mutatta. Nem is csoda: egy Still Life, Blackwater Park, Deliverance, Damnation, Ghost Reveries sorozat után ugyan mit lehetett volna még ebben a hangnemben elmondani úgy, hogy közben az önismétlés csapdáit is elkerüljék?
A beszédes című Watershed végül valóban vízválasztó album lett. Akerfeldt-ék becsuktak maguk mögött egy ajtót, hogy aztán kinyissanak egy másikat. Innen eltűntek, amott megjelentek, közben megmártóztak a hetvenes évek pre metal és prog rock zenéinek hullámaiban. Szó se róla, megosztó húzás volt ez a lépés – bár nem előzmény nélküli –, de valójában annyi történt csak, hogy ugyanannak a háznak egy másik szobájába költöztek át. Akik az új lemezek hallatán a könnyeikkel küszködnek, azoknak ott vannak a régiek, a hörgős korszak jobbnál jobb albumai – be kell érniük ezekkel. Az akkori Opeth-re hiába várnak. A váltók átállítása után ez a vonat némileg más irányba tart, és hogy ez jó vagy rossz hír, az nézőpontfüggő és örökre eldöntetlen kérdés marad. Ha Akerfeldt szerint erre kell menni, akkor erre kell menni. Egy festőnek sem szokták előírni, hogyan tartsa az ecsetet.
Már látom is a levegőbe lendülő kezeket, a mindent jobban/másként tudó él-tanulók tiltakozó nyomulását, hogy hozzáfűzzék mindehhez a magukét: számon tartanak egy másik törést is, egy alig láthatót, a Still Life és a Blackwater Park között, amit szerintem nem igazán indokolt túlértékelni, de még ha el is fogadom, hogy ott van, nem tartom meghatározónak, és csak halvány, 2H-s cerkával jegyezném fel. Ezek szerint a Still Life volna a csúcs (vagy éppen a My Arms, Your Hearse), amelyekhez képest a Blackwater Park-kal kezdődő korszak már túl van cicomázva. Ezen elvitatkozhatunk napestig, de az biztos, hogy innentől kezdve tényleg szögletesebbre lett csiszolva az Opeth zenéje, élesebben verik vissza fényt az egymást metsző oldalak élei. Talán pont ezért kerülnek ki ebből az időszakból a – szerintem – legjobb albumaik.
A vétójog persze mindenkit megillet, de arra koccinthatunk, hogy a Blackwater Park nem egy átlagos lemez, még az ő mércéjükkel mérve sem. Bőven kiállta az idők próbáját, évtizedek múltával is csak kalapot emelhetünk előtte.
Leave a Reply