Múlandó a dicsőség

Az alábbiakban néhány olyan együttesről lesz szó, akik zenei teljesítményét egykoron nagy becsben tartottam, ám az irántuk érzett rajongás valami módon mára teljesen eltűnt belőlem. Próbálom majd az egyre csökkenő érdeklődésem okait is megnevezni az adott bandával kapcsolatban, de néhány esetben belátom, hogy nincsenek túl mélyen szántó észérveim. Egyszerűen csak már nem tetszik a zenéjük és ennyi. Viszont már most leszögezném, hogy nem a „fikázás” a célom. Sokkal inkább egy őszinte, szuverén tényközlés ez a részemről azzal a témával kapcsolatban, ami már jó ideje foglalkoztat. „Nézeteltérni” természetesen lehet, de személyes sértésnek venni az itt leírtakat és ezért megorrolni rám SZIGORÚAN TILOS! 🙂

Mielőtt belevágnék, még annyit mondanék, hogy csak olyan bandákat fogok megemlíteni, amelyek számomra anno nem szimplán tetszettek, hanem kb. „félisteni” státuszt töltöttek be a zenéikkel fiatal metalos éveim egy bizonyos szakaszában. Hogy egyértelműbb legyek, a Testament, a Megadeth, a Pantera, a Machine Head, a Grave Digger, a Sodom, az Assassin, a Running Wild stb. első néhány lemezét is szerettem, de a rajongójuknak nem nevezném magam. Viszont a Kreator első két lemeze, főleg a Pleasure to Kill számomra a mai napig a német thrash csúcsa! De a Destruction Infernal Overkill albumáról is ugyanez a véleményem. Mind a két LP ott figyelt az akkori bakelitgyűjteményemben, és mindkét banda az akkori Top 10 együtteseim közé tartozott. Aztán a következő albumaival szép lassan mindkét együttes kezdett közömbössé válni számomra, olyannyira, hogy az azóta megjelent (fogalmam sincs, hány lemezük közül) jó párról még egy számot sem hallottam. Szinte teljes bennem az irántuk érzett közöny.

A Helloween-nel kapcsolatban is hasonlóak az érzéseim. Nálam a Walls of Jericho a csúcs! A Keeper…1-2-t még szerettem, de utána egy album- vagy számcímet sem tudnék mondani tőlük. Pedig anno két egymást követő nap is megnéztem őket koncerten, Pesten és Miskolcon is (az új lemezükre viszont roppant kíváncsi vagyok 🙂 ).

“Jerikó, Jerikó, fala porba hullott rég…”

A thrash metalos korszakomat egy kb. két évig tartó heavy-s éra előzte meg. Ebből az időszakból az Accept Restless and Wild, Balls to the Wall, Metal Heart „szentháromsága”, valamint az Iron Maiden The Number of the Beast és Powerslave albumai azok, amiket rajongásig szerettem és szeretek a mai napig. Az Accept-től a Russian Roulette-tel búcsúztam el, a Maident pedig a Fear of the Dark-ig kísértem, egyre hervadó érdeklődéssel. Mára e két csapat munkássága is hidegen hagy, viszont az irántuk érzett tisztelet megmaradt.

Az itt említett „bukottak” csoportjába tartozik nálam még a kanadai Voivod is. A debütálásukként megjelent War and Pain LP egyike volt az első thrash albumaimnak, amelynek egyedi értékeiért már ’84-ben is volt szerencsém rajongani. (Igaz, M. Laci, kedves olvasónk?) Aztán a Rrrröaarrr-ral kapcsolatos csalódásomat követően a Killing Technology-val és a Dimension Hatröss-sel örökre bevésődtek a tudatalattimba. Szerintem mindkettő egyike a metal műfajban íródott legeredetibb zenéknek. Zseniális muzsikák! Tőlük a Phobos albummal vettem búcsút, 2000 után született zenéik pedig már inkább untatnak, mint szórakoztatnak.

Nálam az Exodus is e „kegyvesztett” bandák közé tartozik. Pedig nálam a Bonded by Blood teljesen egyenrangú a Reign in Blood-dal vagy a Ride the Lightning-gal. Nem vicc! Szerintem mindhárom tökéletes thrash lemez. Ugyanaz a műfaj háromféle megközelítésben. Csak sajnos Garry Holtéknak azóta sem sikerült még egy olyan kiemelkedő lemezt összehozniuk. Kiábrándultságomat még inkább fokozta a 2012 körül Hegyalján látott koncertjük. Ritka szarul szóltak! Pedig ők voltak az egyik húzónév, akikért odautaztam. Az ő aktuális kiadványaikba azért bele szoktam hallgatni… eddig nem sok sikerrel!

A Reign in Blood-dal és a Ride the Lightning-gal egyenrangú alkotás

A következő és egyben utolsó név a sorban a Sepultura. Tudom, sokan a Roots-ig, illetve Max távozásáig tartják őket jónak. Én a Beneath the Remains-től a Chaos AD-ig szerettem őket az átlagosnál jobban. A „Gyökér” albumról viszont a címadón kívül már nem is tudnék mondani másik számcímet, és az azt követő anyagaikról sem, egészen a tavalyi Quadra lemezükig, ami nálam benne volt a 2020-as Top 10-ben. Szuper muzsika! Egyszer talán kellene írni egy cikket a nagy visszatérő zenekarokról is. Nálam a Sepu most ilyen!

Ahogy e cikk írása közben gondolkodtam, rájöttem, hogy a felsorolt bandák irányában érzett közöny legfőbb oka, hogy zeneileg mindegyik kezdett számomra egysíkúvá, önismétlővé válni. A Voivod esetében pedig pont a változgatás az, ami miatt eltávolodtam tőlük. Számomra rossz irányba változtak! 🙂

És itt újra elérkeztünk a már jól ismert kérdéshez: mi a jobb, ha egy banda rááll egy stílusra, és lemezről lemezre ugyanazt a zenét nyomja, vagy ha kísérletezik? Mindkét irány válthat ki nemtetszést a rajongókból, amint azt az én esetem is mutatja. Talán a legjobb példa erre a Slayer és a Metallica. Araya-ék vagy 10 lemezt „végigcsapkodtak” tök ugyanabban a stílusban, vagy inkább úgy mondanám, egy stílus nem túl tág keretein belül. A „talicska” viszont változtatott, kísérletezett (az most lényegtelen, hogy milyen megfontolásból). Mindkét csapatot érték emiatt negatív kritikák, főleg rajongói, de néha szakmai oldalról is. A Slayert az egysíkúság miatt, a Metallica-t pedig mert túlságosan eltávolodott a zenei gyökereitől. Az én szememben viszont mindkét bandának ugyanúgy van legalább három olyan lemeze, amelyet nem igazán szeretek, de ettől függetlenül egyformán rajongok értük. Szerintem sokunk számára ők a két „legalapabb” banda. Szóval a fene se tudja, hogy hosszú távon melyik zenei irányvonal a jobb választás. 🙂 Egy biztos, hogy míg Hetfieldék és Kingék irányában minden általam hibásnak vélt vagy nem tetsző zenei döntésük ellenére is megmaradt bennem egy alap tisztelet, addig a fentebb említett német csapatok felé ez teljesen eltűnt belőlem. Számomra a Kreator, a Destruction és a Helloween is csupán egy metal banda lett a sok közül!

Végezetül, kíváncsian várom a Facebook-on a témával kapcsolatos véleményeteket és a ti „kegyvesztett” zenekaraitok listáját! Mert hogy mindegyikünknek vannak ilyen bandái, abban biztos vagyok! Tiétek a pálya! Hajrá! 🙂

About Sipy 63 Articles
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

1 Comment

  1. Ezekkel én is pont így vagyok. A régi Kreator, Sodom, Destruction, Sepultura, Accept mai napig nagy kedvenceim.

    A Helloween a fentiek közül a kivétel, mert náluk a későbbi lemezeiket is nemcsak követtek, hanem CD-n meg is vettem, és mai napig nagy kedvencem a Deris korszakbeli is.
    Talán pont azért, mert a nagy letérés után úgy tudtak visszajönni, hogy közben teljesen megújították saját magukat, és azt a stílust amit ők hoztak ltre a Jericho és a 2 Keeper lemezzel. A Time-Better-Ride az aranykorszakkal ér fel, egy 2. aranykorszak. De az ezredforduló után sikerült egy 3. aranykorszakot csinálniuk a Gambling-Sinners-Step out lemezekkel. Persze voltak gyengébb lemezeik, de 3 aranykorszakot sikerült összehozniuk. És úgy sikerült innovatívnak lenniük, hogy a saját gyökereikhez közben végig hűek maradtak (kivéve Chameleon lemez).

    Belegondolva, hogy a legutóbbi nagylemezük már 6 éve jelent meg, és a gyengébb lemzeik közé tartozik, ahhoz képest az Iron Maidenhez és a Metallicához hasonlítható az a várakozás ami az új lemezüket körülveszi, és a reunion turnéjuk világszerte hatalmas teltházas siker volt, amiről dupla DVD (+ 3. DVD bonuszként) is megjelent.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*