Moonspell: Hermitage (2021)

Sosem titkoltam, hogy a portugál csapat nálam nagyon kiemelt helyen szerepel, szinte Metallica/Bathory/Burzum ranggal bírnak, így kritikus is vagyok velük szemben, főleg a legutóbbi 1755 album óta: bár kiváló alkotás, érződött, hogy EP-nek tervezték, így nehezebben jött át a komor hangulata, valami hiányzott belőle a tökéleteshez.

Azóta eltelt négy év, amit nem malmozással töltöttek: az új albumba szinte mindent beletettek, ami belefért, néha túl sokat is. Négy szenzációs klip (ebből egyet több helyütt nekiugrásból letiltottak), a szokottnál nagyobb PR, egy pocsék arcszőrzet és sajnos tíz, csak majdnem tökéletes szám.

Pedig az album remekül indul, az első két szám jól felpörgeti az embert, megadja a rájuk jellemző gótos lüktetést, így a néhol kicsit Sin/Pecado-s Greater Good és a Common Prayer remek hangulatot teremt. Ribeiro tiszta, misztikus hangja észrevétlenül vált át a harag különböző árnyalataiba, vele mormoljuk imáját, ám érthetetlen módon rögtön utánuk betettek egy zeneileg gyökeresen eltérő darabot. Ugyanis az All or Nothing egy félelmetesen jól megkomponált szám, nem is emlékszem, utoljára mikor készült ilyen remekbe szabott epikus nóta, amihez ráadásul teljesen passzol a hozzá való – látványosan teátrálissá varázsolt – videó is, mégsem adja meg azt a folytonosságot, amit egy ilyen albumtól várhatnánk, tökéletessége ellenben kiemeli az előtte lévő hibáit, és elnyomja az utána jövő pozitívumait. Vagy ötödik hallgatásra sikerült felfedeznem a címadó nóta feelingjét, rájönnöm, hogy jó szám ez, csak na….

És sajnos ugyanez a törés van az album másik felében is, ahol az Apophthegmata, mint a pókerben, mindent visz, mondhatni, egy életmű leképezése, hűen tükrözi a zenekar életútját: remekbe szabott arab-mór riffek, apró DM-es kikacsintás, klasszikus, de nem sematikus goth-elemek, őszinte düh. Személy szerint nálam ez a szám lett a befutó, ám meglepő módon a fentebb említett probléma itt is megmutatkozik: hiába vagyok oda a The Hermit Saints-ért (és üssenek agyon, ha nincs benne egy csepp Bathory 🙂 ), valahogy nem az igazi, ahogy sokkal jobb szám a Without Rule is, mint ami átjön belőle.

Mindezek ellenére az összkép és a minőség classic-Moonspell, egy kicsit még több is, ugyanis a minőségre, a zenei szakértelemre nincs, nem is lehet panasz. Ricardo „kimért” Amorim és Aires „Hammet” Pereira remek gitárosok, albumról albumra érezni a fejlődést, hallani az újra való igényt. Bizony, ebbe a lemezbe is beletettek apait-anyait, a basszus itt is ficánkol, a gitár néhol már túl is lép a megszokott határokon, hol egy csepp blues, hol egy csepp metal. A sampler pont annyi, amennyi kell, a dobról nincs is mit mondani, a frissen kinevezett, ám rutinos Hugo Ribeiro még holtában is hozza, amit kell.

És itt van a kutya elásva. Túl jó zenészek ahhoz, hogy – sajnos – huszonvalahány éven át nagyjából egy szűk sávban mozogjanak. Hiába érződik Ribeiro hangján, hogy továbbra is képes a csúcsok csúcsára, ha kell, karcos, ha kell, tiszta és igen, még a hörgés is faxentosan megy még, egyre nehezebb valami mást, de mégis ugyanazt adni, hát próbálnak még többet besuvasztani, ám a keretek adottak.

De ezt már ők is sejtik. Több fórumon is belebegtették, bizony, hogy a luzitán farkasok már nem falkavezérek. A pandémia időt adott nekik elgondolkozni, hogy van-e helyük e megbolondult világban, beleférnek-e múlt idők múlt dalaival, vagy tényleg magányos zarándokok. Személy szerint sajnálnám, de megértem.

Visszatérve az albumhoz, kritikus szavaim ellenére nagyon jó muzsikának tekintem, egy kicsit még veri is az Extinct-et, és vissza fog térni a lejátszómba, de nem adhatok rá maximumot: közel voltak, talán most leginkább, hogy régi fényükben tündököljenek, de csak közel…

About Reaper 32 Articles
Fiatalon próbálkozott zenéléssel, de rájött, hogy mindenki jobban jár, ha csak hallgatja azt. Lelkes gyűjtő és hobbikertész, amúgy programozó.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*