Metallica: Master of Puppets (1986)

Ha megkérdeznék, melyik a kedvenc heavy metal albumom, nem a Master of Puppets-et mondanám. Az évtizedek folyamán olyan sok lemez került közel hozzám, hogy lehet, nem is tudnék választani közülük. Az viszont egészen biztos, hogy a Metallica napra pontosan 35 évvel ezelőtt kiadott, harmadik nagylemeze tette rám a legnagyobb hatást azon anyagok közül, amelyeket a műfaj rajongójaként valaha is hallottam. (Könyv: A Gyűrűk Ura. Film: Holt költők társasága. Zene: Master of Puppets.) Ennek az albumnak a hatására lettem a zenekar rajongója, és váltak ők jó időre első számú kedvenceimmé.

Egykori naplóm tanúsága szerint a lemezt 1986. április 2-án vettem meg műsoros kazettán a József körúti Music Box-ban. Azzal igazából csak most szembesültem, hogy az anyag anno a születésnapomon jelent meg – nem akármilyen ajándék lett volna, ha már akkor hozzájutok! Persze így is ünnep volt minden alkalom, amikor csak a magamévá tettem. Igyekeztem nem agyonhallgatni, vigyáztam, hogy ne kopjon meg a varázsa. Idővel viszont túl sok lett a „más”, így tényleg egyre ritkábban került sor a „bábelőadásra”.

Sokaknak a Ride the Lightning a kedvence, mások az …And Justice for All-tól kapták a legtöbbet. Nekem a Master… volt az első olyan Metallica album, amit nem innen-onnan, több részletben vettem fel, hanem egyszerre, egészben szereztem meg, és mivel a műfaj egyik legnagyszerűbb alkotásáról van szó, nem volt nehéz azonnal és nagyon beleszeretni.

Abban az időben, amikor a Master… még a kedvenc albumom volt, nem olvastam utána a vele kapcsolatos háttérinfóknak (internet és szakirodalom hiányában erre nem is igen volt mód), ezt csak most, erre a cikkre készülve tettem meg. Hosszan citálhatnám a lexikon-szócikkeket, mások írásait, a Metallicáról azóta megjelent könyveket, de ezekhez bárki hozzáférhet, úgyhogy a továbbiakban főleg a lemezzel kapcsolatos személyes élményeimet, emlékeimet osztom meg veletek.

Metallica ’85: a Master…-re készülő csapat

A német Metal Hammer aktuális hangpróbáján a „Puppenspieler” magasan az első helyen végzett. Aki csak értékelte, szinte kivételével mindenki maximális pontszámot adott rá. A lemezismertetőből nem sokat értettem, annyi bizonyos, hogy Hetfield énekét dicsérték benne. És valóban, James hangja innentől vált egyre képzettebbé – tisztábbá, magabiztosabbá, sokszínűbbé.

Ahogy a Ride the Lightning esetében, Larsék ez alkalommal is Flemming Rasmussennel, a koppenhágai Sweet Silence-ben stúdióztak, ahová gyakorlatilag teljesen kész számokkal érkeztek (kivételt ez alól csupán a The Thing That Should Not Be és az Orion jelentett). Tökéletességre való törekvésüket mutatja, hogy míg a Kill ’Em All dalait két hét, a Ride… nótáit pedig egy hónap alatt rögzítették, a Master…-re csaknem négy hónapot szántak (1985. szeptember 1-jétől december 27-ig), illetve hogy a „szomjúságáról” híres banda a felvételek alatt állítólag végig józan maradt. 🙂

Ez a lemez egy újabb állomása volt annak a folyamatnak, amelynek során műhelyükben egyre komplexebb és hosszabb szerzemények születtek. Az első albumon még csak egy szám, a The Four Horsemen lépte túl a hét percet, a másodikon a The Call of Ktulu a nyolcat. Itt viszont már három nóta játékideje is nyolc perc felett van, amelyekbe így rengeteg váltás – téma, tempó és hangulat – belefér.

Hangzás, megszólalás tekintetében – az előző két lemezhez képest – érdekes kettősség jellemzi az albumot. Egyrészt Rasmussen segítségével igyekeztek minél sűrűbbre, vaskosabbra venni a sound-ot. Ennek érdekében például a Battery-hez nyolc (!) ritmusgitár-sávot rögzítettek és pakoltak egymásra. Másrészt ahhoz is volt bátorságuk, hogy thrash banda létükre ellágyuljanak, a finomabb lírának is teret engedjenek: gondoljunk csak a Battery, a The Thing That Sould Not Be, a Welcome Home és a Damage, Inc. kezdésére, vagy a címadó nóta és az Orion közepén hallható éteri, lebegős részekre.

És éppen ez a változatosság, sokszínűség az album egyik legnagyobb erénye, ereje: a lágyabb és keményebb részek, a dallamosság és a pusztító energiák izgalmas, harmonikus egésszé olvasztása. Ahogy például a nyitónóta andalító, akusztikus kezdésébe belerobban az ezertonnás metalriff…

Ki az a bábjátékos, akinek keze a lemez ikonikus borítóján, a katonasírok felett is megjelenik? James koncepciója szerint minden olyan erő, hatalom, amely manipulálja, irányítja emberek ezreinek, millióinak az életét. A kormány, amely értelmetlen háborúkba küldi (Disposable Heroes) vagy elmegyógyintézetbe zárja (Welcome Home – Sanitarium) őket, a drogok (Master of Puppets), esetleg a vallás, konkrétan a televízió képernyőjén igét hirdető, dollárimádó evangelisták (Leper Messiah). A kép akkoriban sokunk pólóján, pulóverén ott virított, miközben ebbe – tinédzserként – valószínűleg egyáltalán nem gondoltunk bele.

Úgy emlékszem, a bolti műsoros kazetta belső borítóján a Battery-t Bathory-ként tüntették fel, ami némileg összezavarhatta a hozzám hasonló, információínségben szenvedő, fiatal rajongókat. A német Hammerben Battery szerepelt (1:1), nekem pedig eszembe sem jutott, hogy a boltba visszamenve a vinyl tasakját is megnézzem, és így derítsem ki az igazságot…

A címadó Master of Puppets az első olyan nóta a Metallica történetében, amelyben Hetfield nemcsak ritmusozik, hanem – a dal lassú középrészében – egy rövid, dallamos szólót is elereszt. A setlist.fm oldal becslése szerint a csapat ezt a számát játszotta a legtöbbször, csaknem 1500 alkalommal a koncertjein. És hogy mennyire hat még ma is a nóta: most is futkározik rajtam a hideg, ahogy hallgatom a mély „Master! Master!” kiáltásokat követő belassulást. A múltkor pedig láttam egy videót, ahol lázadó fiatalok – talán Iránban – erre a dalra ugrálva, kiabálva adták ki magukból a felgyülemlett dühöt, feszültséget. Bármennyire is „elcsépelt”, nagyon bírom ezt a dalt: a finomságait, hangulati hullámvasutazását, a szabálytalan ritmusokat, a különleges hangzásokat és effekteket, és persze a refrént, amit együtt lehet üvölteni a frontemberrel:

„Come crawling faster
Obey your master
Your life burns faster
Obey your Master! Master!”

A H. P. Lovecraft Ktulu-mitoszát továbbmesélő The Thing That Should Not Be sokak szerint az anyag leggyengébb tétele. Én szeretem súlyosságát, alapriffjének bólogatásra késztető lüktetését, félelmetes háttérzajait, a végén a hallójáratainkat körbesikáló gitárhangot. Nekem annak idején nem ez a nóta tetszett a legkevésbé, hanem a Disposable Heroes és a Damage, Inc. Nem is értem, miért, hiszen mindkettő egy energia-atombomba. Előbbi zseniálisan építkezik, rengeteg téma hangzik el benne, de éppen ezek egyike-másika az, ami nem nyerte el a tetszésemet („Soldier boy, made of clay…”, „Back to the front!”). Ulrich dobjátékát viszont egyértelműen ebben a számban gondolom a leginkább virtuóznak, emlékezetesnek. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ezt az „értelmetlen háborúk áldozata” témát vitte tovább és fejlesztette tökélyre a csapat következő lemeze One című nótájában.

Ezzel szemben egyik – nem is annyira titkos –favoritom a Welcome Home (Sanitarium), amit a Jack Nicholson főszereplésével bemutatott Száll a kakukk fészkére című film inspirált. Nagyon hangulatosan kezdődik, fokozatosan keményedik és csak a dal második felében gyorsul be. Tetszik, ahogy James a verzében variálja az énekdallamot, de a legjobban, ahogy a végén a száguldó gitárok egymásba fonják a különböző dallamokat.

A másik ilyen kedvencem a Leper Messiah, amelynek katonás tempója ismét csak megállíthatatlan mozgásra késztet. Középtájon zseniálisan váltanak, ekkor végre egy fogós dallam is társul az addigi, elég szikár témákhoz.

Ha azt mondom, Metallica, az egyik első dal, ami eszembe jut, az Orion. Nem mintha Hetfieldék nem írtak volna jobb (hasonlóan jó) nótákat, az viszont kétségtelen, hogy ez az egyik legnagyszerűbb instrumentális szerzemény, amit valaha hallottam. Valahányszor megszólal, a hatása alá kerülök: fájdalmasan szép, egyszerre szomorú és örömódaszerű alkotás, borzongató belemerülés az űr puha, barátságosan hívogató végtelenjébe. Ennek a számnak a hatására vált kedvenc csillagképemmé az Orion, plusz anno annyira eggyé akartam válni a lágyan ringató középrésszel, hogy aktuális barátnőmmel intim együttlétünkhöz is háttérzeneként használtuk a dalt. A negyedik és a hetedik perc között remekül működött a dolog, onnantól viszont ugye jön a gyorsabb, durvább harmadik tétel… 🙂

A csillagok együttállása: miközben ezt a cikket írtam, más is alkotott a kerületemben 🙂

Ez a szám egyértelműen Burton jutalomjátéka, még ha nem is jut benne olyan mértékben szólószerephez, mint a Kill ’Em All-on hallható (Anesthesia) Pulling Teeth-ben. Élvezetes, a gitárosokéval egyenértékű produkciója szinte végig jól hallható, és a hangszerelés, egyes gitártémák is az ő zsenijét örökítették meg.

A Damage Inc. elején előre felvett, visszafelé játszott basszushangokat hallunk. A dallam Johann Sebastian Bach egyik művéből, a Jöjj, édes halál!-ból származik. A barokk mű címének ismeretében bizarr belegondolni, hogy ez volt az utolsó dal, amiben a mindössze 23 éves Cliff Burton szerepelt, egy évvel később pedig már nem volt az élők sorában. Látszólagos kíméletlensége ellenére a Damage… is hordoz magán emberi vonásokat, gondolok itt a középrészben hallható lassításra és a szóló dallamaira. Ugyanezt a koreográfiát követték egyébként az …And Justice for All-on is: egy hosszabb instrumentális tétel (To Live Is to Die) után ott is egy mindent elpusztító, fénysebességgel gyilkoló szerzeménnyel (Dyers Eve) zártak.

„A Ride the Lightning-nál voltak kétségeink afelől, hogy mindent jól csináltunk-e. Ezúttal viszont meg voltunk róla győződve, hogy igen – nyilatkozta később a producer Flemming Rasmussen. – Mindenki úgy érezte, hogy egy legendás albumot hoztunk össze. Én is.” Az idő őket igazolta: a thrash műfajából elsőként a Master of Puppets érte el a platina státuszt, és a kétezres évek elejére csak az Egyesült Államokban hatmillió példányt adtak el belőle. A lemez nemcsak hogy átrajzolta a heavy metal főcsapását, de a szélesebb rétegek számára is ismertebbé, elfogadottabbá és kedveltebbé tette a keményebb muzsikákat. A neves Rolling Stone magazin újságírói pedig 2017-ben minden idők második legjobb metal albumának választották a Master…-t (az első a Black Sabbath Paranoid-ja lett).

Mint említettem, számomra mindig különleges élmény, ünnep volt hallgatni ezt a lemezt. Ma, e jeles dátum alkalmával viszont nem veszem elő: két héttel ezelőtt megtettem, és akkor minden szám kétszer is lepörgött. Én akkor ünnepeltem az emberbábok láthatatlan mesterét leleplező mű születésnapját.

About Coly 1013 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

  1. Nekem a Master of Puppets az első számú Metallica lemezem. De a 80-as évekbeli összes Metallica klasszikus és alapmű a Kill’em All-tól a Justice-ig, beleértve még a Garage Days-t is. A Fekete albumig a Metallica mindig valami előrelépést csinált, mindig valami mást mint korábban.
    A maguk idejében ezek a lemezek olyat tettek le az asztalra, amit előttük még senki más.

    A Kill’em All-on még több volt a lelkesedés, mint a technikai tudás. De annak a lemeznek pont ez adja a hangulatát, az a kaotikus őserő, mint a Venom és Bathory esetében sem a technikásság, hanem a hangulat, az atmoszféra és az őserő fogja meg a hallgatót.
    Aztán 1 évvel rá megjelent a Ride the Lightning. Ezen a lemezen is meg volt még a Kill ősereje, de itt már olyan technikai tudás, pontosság, komplex dalszerkezet és tiszta hangzás volt jelen, hogy ha most 2021-ben jelenne meg, akkor még most 2021-ben is frissnek hatna. Egy időtlem klasszikus.
    Hogyan lehet a Ride-ot überelni? Lehet-e egyáltalán? 2 évvel később a Master of Puppets adta meg a választ: még komplexebb dalok, még magasabb zenei tudás, még fogosabb dallamok és riffek. És mindenből pont annyi, amennyi kell. A komplexitás nem vált öncéluvá, a fogós dallamok nem tették slágeressé. És a Masteren megjelent a komolyzeiség is Cliffnek köszönhetően. Szó szerint komolyzenei dallamok köszönnek vissza több számban is (a legklasszikusab b a címadó középső része, meg az instrumentális Orion). Ekkoriban 1986-ban még nem volt sem Rhapsody, sem Therion, sem Nightwish, sem Dimmu Borgir, csupán Yngwie Malmsteen meg az Accept. Meg a Metallica Master lemeze.

    De az első számú kedvenc Metallica számom a Disposable Heroes. Ez egy önálló zeneműnek is elmenne, annak ellenére, hogy ebben a számban pont nincsen egyetlen komolyzenei dallam sem. Itt maga az egész szám felépítése egy fémbe oltott szimfónia. A legnemesebb fémbe oltott szimfónia. A témák folyamatos váltakozása, a drámai feszültség adó brutális riffek, és az elejétől a végiéig tudatosan felépített dalszerkezet egy önálló kis zenemű. A szövege pedig az egyik legjobb háborúellenes pacifista szöveg. Totálisan bemutatja a háború értelmetlenségé t, a frontokon eleső katonák csupán a politikusok és fegyvártók és háborúkon meggazdagodó üzeletemberek feláldozható áldozatai – és a sorai sajnos manapság is ugyanúgy aktualáisak:

    A Master of Puppets egy örökérvényű klasszikus. Nincs értelme azon vitázni, hogy melyik a jobb: a Kill, a Ride vagy Master. Mindhárom egyformán klasszikus és stílusteremtő.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*