„Különös” zenehallgatási szokásaim

Azt vettem észre, mostanában gyakran kezdem az azzal a lemezajánlókat, hogy „eddig nem ismertem a zenekart…” Mintha csak a múlt héten nyergeltem volna át, mondjuk, a trip hopról vagy az acid jazz-ről a metal szilaj paripájára. 🙂 A megfejtés azonban máshol keresendő. A zenében nagyjából mindig, de az utóbbi években egészen biztosan a változatosságot kerestem. Ha megismertem egy előadót, még ha tetszett is, amit hallottam tőle, máris kerestem a következő potenciális kedvencet, mintsem hogy nekiálltam volna az előbbitől minél több anyagot beszerezni. Természetesen bőven akad ellenpélda, de rengeteg olyan együttes van, akiktől mindössze egyetlen albumot birtokolok. Szép volt, jó volt, de jöhet az újabb versenyző!

Egy – nem szerkesztőségbeli – kolléga mondta egyszer valakinek, hogy ő előre néz, nem pedig hátrafelé. Elsősorban az újdonságokra kíváncsi, emellett természetesen az elmúlt évtizedekből is megvannak a maga nagy kedvencei. Azt viszont már én teszem hozzá, mivel jelenleg magam is ezen az úton járok, hogy a régi lemezekre így – a friss anyagok megismerése mellett – nem nagyon marad időm. Maximum a jubileumi cikkek kapcsán veszek elő egy-egy 80-as vagy 90-es évekbeli klasszikust, időm nagy részében az előző hónapok terméséből táplálkozom, hallgatom meg mindegyiket minimum kétszer, de inkább ötször-hatszor. A lejátszómban kb. 20-30 idei és tavalyi album rotálódik, és folyamatosan érkeznek az újabb alkotások.

Bár szerkesztőségünk egyik fő mainstream arcának tűnhetek, a friss megjelenések közül mégsem feltétlenül a nagy neveket, sokkal inkább az ígéretesnek tűnő, új előadókat választom. A 34 idei anyag közül, amelyeket eddig magamévá tettem, minden második lemez előadójától korábban soha semmit nem hallottam még. Ami pedig tetszik ezek közül, azt nektek is ajánlom, és azt sem hallgatom el, hogy én is most ismerkedtem meg vele.

Én is érzem, hogy ez egyfajta függőség, a gyűjtőkéhez hasonló szenvedélybetegség, nagyrészt zenei promiszkuitás, nyomokban pedig a FoMO (Fear of Missing Out = félelem attól, hogy lemaradunk valamiről) érzése is tetten érhető benne. Időnként felerősödik, és akkor rövid időn belül egy csomó új zenét beszerzek, máskor türelmesen megvárom az engem érdeklő megjelenéseket, viszont most már permanensen 4-5 éve, vagyis a Rattle újraindulása óta tart.

*

Azt mondják, a mai YouTube-, Spotify- és rádióhallgató generáció már nem albumokban, hanem dalokban gondolkodik. Lehet, hogy maradi vagyok, de számomra egy nóta ma is csupán egy lemez részeként értelmezhető: előtte és/vagy mögötte további számok hangzanak el, és ezek együttesen adnak ki egy zenei és hangulati ívet. Éppen ezért az albumokat lehetőség szerint szünet nélkül, az első hangtól az utolsóig igyekszem élménnyé transzformálni.

Tény, hogy az új anyagokat igyekszem minél előbb meghallgatni, az előzetes nótákra viszont egyszerűen nem vagyok kíváncsi. Majd az egészet egyben, amikor eljön az ideje… Pedig igencsak erős a kísértés, mint például most, amikor a hamarosan érkező Helloween album Skyfall című tétele rövid időre hozzáférhetővé vált a neten. Nekem így mégsem kell: nem hallgattam és június 18-ig nem is fogom.

*

Nem vagyok (lelki)betege a jelenlegi járványhelyzetnek, de azért jó lenne már végre élőben is hallgatni kedvenceinket. Kíváncsi vagyok, mikor kerülhet erre sor. És hogy a hosszú időre koplalásra kényszerített közönség vajon újult lelkesedéssel tér-e vissza a színpadok elé, valamint hogy a járvány elmúltával – a zenekarok és a szervezők kieső bevételeit pótolandó – a jegyárak is megemelkednek-e. Kár lenne, ha utóbbi a nézőszám és a koncertek számának csökkenéséhez vezetne…